Beérkezett pályaművek 2

Írói név : STELLA

Töredezett remekmű

A Neptunusz tükörsima jege hibátlan képet mutatott az emberről. Az igazságot elferdítő repedések, rögök, és homályosságok nélküli felszín azonban csak látni segített, értelmezni nem. Így, amikor a jégtükörre tekintve kerestem az igazságot, ijedten ugrottam hátra a látványtól. A kép, amit mutatott értelmezhetetlen volt. A teljes széthullást láttam. Azt, hogy arcomon repedések jelentek meg, majd lassan szétterjedtek egész testemen, míg darabokban a földre nem szóródtam. Újra és újra végignéztem a jelenetet, míg saját arcomon el nem kezdtem érezni töredezés első jeleit. Ekkor úgy döntöttem, eleget láttam. Felpattantam űrhajómra, és meg sem álltam egészen otthonomig, a Földig. Azt beszélték, hogy amit Neptunuszon látunk igazság, nem elég a megvilágosodáshoz. A Föld tisztító esőjének kell megcsiszolnia a tudást, hogy az ember őszintén szembenézhessen a valósággal, és értelmezni tudja az igazságot. Ennek reményében kerestem fel egy helyet, hol magányosan várhattam, hogy kövér eső cseppek mossanak tisztára. Egy elhagyatott tó partjánál üldögéltem, mikor megérkezett a várva várt zivatar. Elővettem papírom és tollam, és leírtam, hogy mit láttam a neptunuszi tükörben. Minden apró részletre odafigyelve, cérnaszálanként fejtettem vissza a történteket. Miután hátrébb álltam, figyeltem, ahogy az eső lassan átáztatta a papírt, és elfolyatta a tintát. A fekete csíkokból hamarosan alakok keletkeztek, a csorgó tintacseppek csermelyeket ábrázolva folytatták útjukat. A széthullásom leírásából egy festmény lett. Két ember volt rajta, akik egy erdőben egymásba karolva sétáltak, és látszólag beszélgettek. A jelenetből áradt a bizalom és a szeretet. Eddig is értettem, hogy mit akart nekem mondani Neptunusz. Értettem, hogy töröttségem és széthullásom tökéletes képét mutatta. Csak éppen ezzel az ember még nem tud mit kezdeni. Érteni tudja, de értelmezni nem. És ha nem tudja értelmezni, akkor elfogadni sem. Most már azonban minden világos volt. Eltörtem. Szilánkjaimra vagyok esve, felszedhetetlenül, összeragaszthatatlanul. De a töröttség az egy művészi ág. A töröttség egy műalkotás, és most végre látom, hogy így én egy remekműve vagyok a világegyetemnek. Ez megindító volt, de szomorú is. Akármennyire lehetett gyönyörűen ragyogni a repedéseken át, én nem akartam törött lenni. Agyam sebesen kezdett el zakatolni megoldást keresve: talán van rá mód, hogy elmúljon, talán van rá mód, hogy felszedjem darabkáimat, talán van rá mód, hogy ismét egész legyek. A festményre néztem, szemeimben remény csillant. Felkaptam a papírt és ismét írásnak láttam. Ha lenne bizalom, ha lenne szeretet, akkor ismét teljes lehetnék. Azonban tollam halványan fogott. Alig írtam le az első szót, és már csak üres véseteket hagyott a papíron. Elfogyott a tintám. Elfogyott a gyógyulás útját megfestő anyagom. Nem eshettem kétségbe, nem, amikor már olyan közel jártam. Tudtam, kit szerethetek, tudtam, kihez fordulhatok bizalommal. Felpattantam és futásnak eredtem, fittyet hányva arra, hogy a zivatar lassan viharba torkollott. Szívem nagyot dobbant, mikor mennydörgés rázta meg a földet, de nem álltam meg. Tudtam, hogy ott kell lennie - hogy kell lenned a csermelynél, amit a festményen is láttam. Nem tévedtem. Ott guggoltál, ujjaid hegyével a víz egyre haragosabb felszínét simítottad végig. A neveden szólítottalak, és felém fordultál. Túlkiabálva a vihart elmeséltem neked az utazásom a Neptunuszra, és reményeimet arról, hogy mit akartam ott látni.
- És mit láttál végül? - kérdezted alig halhatóan.
- Azt hogy... - kezdtem bele, de mire kimondtam volna a szót, mely szinte sebezte a számat, hatalmasat mennydörgött az ég. Kérdőn néztél rám, és én ismét válaszra nyitottam ajkaim, azonban képtelen voltam megszólalni. Képtelen voltam újra kimondani.
- Azt hogy... Azt hogy... - próbálkoztam újra meg újra, sikertelenül. El akartam neked mondani. Meg akartam mutatni neked feltétlen bizalmam, de képtelen voltam rá. Szavaim épp úgy elapadtak, mint a tintám. Nem tudtam elmondani. Hiába voltam nyitott könyv a számodra, egy-egy oldalam ki volt tépve, és ezeket te nem tudtad elolvasni, én pedig nem tudtam elmondani. Nem estem kétségbe. Lehet, hogy először szeretnem kell, aztán majd el tudom mondani. Logikus lenne, gondoltam. Közelebb léptem, és rád mosolyogtam. Szerettelek. Pontosabban, szeretni akartalak. Azonban egy apró hibába ütköztem: Fogalmam se volt, hogy hogyan kell szeretni. Mintha gondolataimat olvastad volna: kezedet felém nyújtottad. Bátorítóan lágy tekinteteddel egyre közelebb vonzottál magadhoz, míg ujjbegyeink egymáshoz nem értek. Ekkor a tőled centiméterekre zúgó csermely, mely idő közben egyre nagyobbra duzzadt, elkapta vékony lábaidat, és erős árja segítségével magával sodort. Utánad kiáltottam, és szaladtam is volna, de lábaim nehezek voltak, mintha csak lassítva tudtam volna mozogni. Tehetetlenül felsírtam, könyörögtem a víznek, hogy kegyelmezzen neked, hogy hozzon téged vissza, de mind hiába. Nem maradt már semmim. Nem maradt reményem, nem maradt bizalmam, nem maradt szeretetem. Hiába nem tudtam neked elmondani, hiába nem tudtam, hogyan kell szeretni, az ár veled együtt elmosta minden jó érzésemet. Nem maradt másom, csak egy fehér zászlóm, mit fáradtan felmutattam, feladásom jelvényében. Lemondtam repedéseim összeforrasztásáról, lemondtam darabkáim összeszedéséről, lemondtam önmagamról. Éreztem, hogy arcom helyenként elvékonyodok, éreztem, hogy lassan a töredezettség egész testemet beteríti. Elfogadtam. Úgyse tehettem mást. A viharos égboltra tekintettem, és hagytam, hogy az orkán utolsó széllökése millió felé fújja szilánkjaimat.

TÓTH KLARISSZA

Chityala

Nincs is rosszabb érzés annál, mikor egész napos munka után felszállsz az Eslenbe tartó 22-es számú tömött buszra, ami csak óránként közlekedik, és már kezded feladni a reményt, hogy leülhess erre a rövid, de unalmas útra, aztán mégis megpillantasz egy üres ülést.

Ma se történt máshogy, felrontottam a buszra, előszedtem a bérletemet, de a sofőr ma se törődött velem, szóval rohanhattam helyet keresni, amiből ma is egyetlen egy volt, egy szőke lány mellett, aki észre se vette, hogy majdnem elestem, miközben lehuppantam mellé. Egy kedves mosolyt küldtem felé, de csak némán, rideg tekintettel nézett vissza. Kicsit megijesztett az arckifejezésével, szóval inkább előszedtem a hátizsákomból a fülhallgatómat, és próbáltam nem a lányt figyelni. Elfordult tőlem, és üveges szemmel bámult ki az ablakon.

Kint már sötétedett, pedig még csak 4 óra volt, de itt nyáron is nagyon hamar sötétedik. Általában világos szokott lenni, amikor elindulok haza, de mire belépek a lakásomba, már lámpát kell kapcsolnom. Kint dolgozok Eslen külső részében, de sajnos én a város másik felében tudtam olcsón lakást találni, szóval vállalnom kellett a buszozást. Nemrégen költöztem ide, körülbelül 7 hónapja. 22 évig egy kisvárosban, Nedigellben éltem, de mindig is vágyódtam Eslen után, így mikor a helyzet úgy adódott, ideköltöztem. Persze, van egy kis honvágyam, de elég jól megvagyok itt.

Hiába próbáltam nem a lányt bámulni, valami nagyon megfogott benne. Kihúztam a fülhallgatót a fülemből, és megböktem a vállát.

- Melyik megálló következik? - kérdeztem.

A lány elfordult az ablaktól, rám nézett, és kinyitotta a száját, de egy hang se jött ki a torkán. Kitágultak a pupillái, a tekintete rémületet keltett bennem. Egy percig így néztük egymást, majd újra az ablak felé fordult. A szívem hevesen vert, fogalmam sem volt, hogy mi történt az imént.

Újra megpróbáltam elterelni a figyelmemet, és inkább a kis monitort figyeltem, amin sorban ki voltak írva a megállók nevei. Pedla, Rajamar, Chityala, Rehot, Trenomi, Digmni, Sambahara, Davia, Hanbal, és a végállomás. Rehoton szálltam fel, és Davian fogok leszállni. Körbenéztem a buszon, és újra egy furcsa érzés futott át rajtam. Eddig nem tűnt fel, mivel a lányra koncentráltam, de most nagyon is észrevettem: néma csend volt a buszon. A jármű elejében halkan szólt egy zene, talán valami arab, gondolom a buszsofőr hallgatta. Az utasokat bámultam, akik mind csöndben ültek, vagy éppen álltak egymás mellett. Ugyanolyan üveges tekintettel néztek maguk elé, mint a szőke lány. Digmni megálló következett, de senki se szállt le, ami megint csak meglepett, mivel itt szokták a legtöbben elhagyni a buszt. Megpillantottam egyik régi iskolatársamat, és intettem neki mosolyogva. Hiába nézett az én irányomba, nem vett észre, csak száját összepréselve bámult ki a fejéből.

Visszafordultam, és a kis hátizsákomat kezdtem el bámulni. Sambahara megálló következett, de most se szállt le senki. Kinéztem az ablakon, és a megállóban álltak egy páran, de ők se vették észre az elsuhanó 22-es buszt. Talán a 35-ös számúra várakoznak.

Nem hagyott nyugodni a csend a buszon. Bedugtam a fülhallgatót, de egy perc után ki is húztam a fülemből. Felpattantam a táskámmal együtt, majd újra megböktem a szőke lány vállát, és elköszöntem. A lány most nem fordította el a tekintetét a suhanó belvárosról, de egy dolgot megfigyeltem. A homlokát nekitámasztotta az üvegnek, a szája nyitva volt, de nem párásodott be az ablak. Az ajtóhoz mentem, majd megálltam egy öregember mellett.

- Davia következik, ugye? - kérdeztem tőle mosolyogva, de cserébe csak egy arca fagyott vigyorral ajándékozott meg az ember. Próbáltam nem megijedni tőle, inkább megnyomtam a leszállás jelző kis gombot, majd vártam, hogy végre megálljon a néma busz, és hazamehessek.

Féket csikorgatva megálltunk, majd leugrottam. Senki más nem szállt le, szóval rögtön mögöttem be is csukódtak kis csilingeléssel az ajtók, és a 22-es tovább indult. Utoljára visszanéztem a félelmetesen néma buszra, majd elindultam haza.

Ha belegondolok, nem is annyira rossz ez a busszal közlekedés, mert csak egy utcát kell sétálnom, hogy odaérjek a kis lakásomhoz. Egyáltalán nem modern, szépnek se mondanám, de nekem megfelel, úgyse vagyok sokat itt. Két-három hetente hazamegyek Nedigellbe vonattal, de mivel elég hosszú az út, így mostanában nem is vágyok annyira haza.

Megérkeztem a lakáshoz, felszaladtam a lépcsőkön, és már bent is voltam. Miután levettem a kabátomat, felakasztottam a táskámat, és elkészítettem a pattogatott kukorica adagomat, beültem a kanapémra a tv elé, és bekapcsoltam. Nálam már napi rutinnak számít, hogy megnézem a híreket, majd egy részt a kedvenc sorozatomból, amin nagy valószínűséggel el is alszok. Nem volt ez a mai különleges nap, úgyhogy újra így történtek a dolgok.

Sose szerettem a híreket, de otthon mindig arra neveltek, hogy igenis tudni kell arról, hogy mi zajlik a világban, az országomban, és a városomban. Eslen nem volt valami híres-neves város, nagyon ritkán történt valami. Ezért is lepődtem meg, mikor egy riportert mutatott a tv Eslen parkjánál, a pályaudvar mellett.

- Szörnyű baleset történt Eslen külvárosában, a délután közlekedő 22-es számú busz felrobbant közvetlenül azután, hogy Chityala megállóban felszálltak az utasok. A tüzet nagyon nehezen tudták csak eloltani. A balesetet egy ember sem élte túl, és még a holttesteket az égési sérülések miatt nem sikerült beazonosítani. Aki tud családtagról, ismerősről, aki ma délután 4 óra körül utazhatott a Pedlatól a végállomásig menő 22-es buszon, kérem jelentkezzen a rendőröknél. Padma Sagar tudósítását hallhatták - mondta a riporter, majd bevágtak egy videót a Chityalanál lángoló buszról, amit egy közeli bolt biztonsági kamerája rögzített.

Szörnyülködve néztem a felvételt, majd egyetlen egy sor rajzolódott ki az elmémben: "ma délután 4 óra körül utazhatott a Pedlatól a buszvégállomásig menő 22-es buszon".

Én 4 óra 3 perckor szálltam fel a 22-es buszra. Négy óra körül egyetlen egy 22-es közlekedik. Én azon a buszon ültem.

Kezd tudatosulni bennem, hogy miért volt síri a csönd a buszon.

Már mindenki a sírban volt.

BÁBEL ANTÓNIA

BOLOND BERTA

A közért előtti rozsdás biciklitárolóban nagykerekű felnőtt kempingek sorakoztak. Bejárat közeli végéhez egy kicsi, sárga gyermekbringát is támasztottak. Otthonkás asszonyok pakolták fel teli kosaraikat a csomagtartóra vagy a kormányra, aztán nagy lendülettel felpattantak a nyikorgó nyeregbe és eltekertek. A kövesúton egy-egy Trabant húzott el a biciklisek között. Néhány traktor vagy lovas kocsi is elgurult a földek felé.

Odabent a közértben egy barnahajú, copfos kislány épp a fém bevásárlókosárból pakolta át fonott vessző kosarába a zacskós tejet, kenyeret, párizsit. Már csak a kávét kellett megdarálnia. Akkoriban csak szemes kávét lehetett kapni. A nagy üvegablak mellett álló asztalon sárga daráló állt a vevők rendelkezésére. Az esemény fontos feladat volt egy gyerek számára. Marus pipiskedve beleöntötte a kávészemeket felülről, óvatosan, nehogy egy szem is meglógjon, papírzacskót tett alá, aztán addig nyomta középen a kis fémgombot, amíg le nem pergett az utolsó kis kávémorzsa is. A frissen őrölt kávé illata kitisztította és felfrissítette az elmét, izgalmassá tette a jelenlétet, és elhitette az emberrel, hogy odabent bármit megvehet. Marus gondosan lezárta a papírzacskót, betette a kenyér mellé, aztán hangosan elköszönt:

- Csókolom!

- Szia! - mosolygott rá a fehér köpenyes, göndör hajú hölgy a pénztárból.

A közeli lőtérről odahallatszottak a gyakorlat hangjai. A rövid, de annál erőteljesebb lövések megrázták a levegőt. Bumm-bumm! Ismétlődtek újra és újra. Az üzlet hatalmas ablakai minden egyes dörrenés alkalmával megremegtek, akár a szél fújta lepedő. Mindenki odanézett, várva, hogy mikor hullnak darabokra a hullámzó üvegtáblák.

- Nem értem, hogy békeidőben miért kell ilyen ramazúrit csinálni! Egész nap lőnek. Mintha a harmadik világháborúra készülnének! - szólalt meg újra a pénztáros.

- Ne is mondj ilyet! - rázta a fejét egy másik.

Az ablakok túloldalán néhány munkásruhába öltözött férfi facsarta ki a reggeli felesének utolsó kortyát a kis átlátszó dekás üvegből, aztán sietve a narancssárga kukába dobva odébbállt. Egy közeli házépítésnél már hajnal óta ismerősök maszekoltak. Járt a betonkeverő, forogtak a talicskakerekek, nyikorgott a csiga, amint felfelé húzták a betont a vödörben.

Berta az ablak mellett ácsorogott. Széles derekát illegetve megrengett földig érő szoknyája. Vaskos karjával egy babakocsit ringatott.

- Azt hittem, már sosem jössz ki. Láttam a bringádat - vetette az ajtón kilépő Marus felé.

- Meg kellett még darálnom a kávét.

Marus vékonyka karjaival fellódította a teli kosarat a csomagtartójára, és jó szorosan lekötötte, ahogy anyja tanította. Alig múlt hétéves, de már lista segítségével el tudta intézni a bevásárlást. Berta szinte minden alkalommal ott várta őt a bolt körül.

- Ma is nagyon meleg lesz. Elkísérlek. Vigyázok rád - tette hozzá.

- Miért? Nem kell rám vigyázni - értetlenkedett a kislány.

- Sok ám erre a bolond - csavarintott egyet mutatóujjával a halántékán. - Kérsz egy nyalókát? - nyújtotta a csokival bevont, belül fehér édességet a kislány felé. - Kettőt kaptam, de a másikat már megettem.

- Köszönöm.

Marus indulás előtt lebontotta a piros kockás csomagolást a nyalókáról, leharapdálta róla a csokit, mielőtt a szájába tette volna.

- Örülsz, hogy nem kell suliba menni? - kérdezte Berta, miközben tolni kezdte Marus mellett a régi babakocsit.

- Igen, legalább otthon lehetek. Te szerettél iskolába járni, Berta?

- Nem. Nagyon sok volt ott is a bolond - azzal ismét a halántékát ütögette.

- És most miért nem jársz dolgozni, mint az anyukám?

- Nekem nem kell dolgozni - meredt elkerekedett szemmel a kislányra. - Jaj, ne sírj! - hirtelen kikapta a babakocsiból a babát, és magához szorítva nyugtatgatni kezdte.

A baba nagyon furcsa hangot adott ki, amikor Berta felemelte. Marusnak ismerős volt a hang, tavalyelőtt karácsonyra egy olyan babát kapott a dédi mamájától, amelyiknek ugyanilyen a hangja. Amikor Bertára nézett, meglepve látta, hogy a fiatal nő egy régi játék babát ringat.

- Berta, te még szeretsz babákkal játszani? Nem vagy túl nagy hozzá?

- Hagyjál! - sértődött meg a másik, és még erőteljesebben kezdte rázni a babát, amelynek megszürkült csipkeruhája kilógott a kezei alól.

Hirtelen újabb dörrenések rázták meg a levegőt. Berta visszatette a babát a takarója alá, és egymás mellett indultak tovább.

- Hogy van a kistesód? - kérdezte, nyomát sem mutatva a korábbi sértődésnek.

- Már kétéves, most tanul egyedül járni. Anyukám minden reggel beteszi a kompba, aztán hadd menjen! De már nélküle is egész ügyes, csak így nem kell fogni folyton a kezét. Neked sose volt testvéred?

- Dehogy! - hörgött fel Berta. - Anyu mindig azt mondja, hogy én is elég vagyok neki! - nevetett tovább mély, minden női bájt nélkülöző hangján. - Remélem, az én babám is hamar megtanul majd járni - sóhajtott szórakozottan és végigsimogatta a babakocsiban fekvő játék babát.

Marus furcsállta ugyan Bertát, de megszokta a nő viselkedését. A babakocsit toló fiatal nő képe hozzátartozott az utcáéhoz. Különös jelleme miatt nem keltett meghökkenést a kislányban a műanyag baba sem. Megmosolyogta magában, de elfogadta. Berta ilyen. Szereti a gyerekeket. Őt is nagyon szerette, amióta csak az eszét tudta.

- Kijössz még ma játszani? - kérdezte Berta, amikor Marusék kerítése elé értek.

- Nem hiszem, vigyáznom kell a tesómra. Apukám maszekol. Szia! Köszi a nyalókát!

Nem mintha pontosan tudta volna, mit is jelent a maszekolás, azt tudta azonban, hogy ha az apja maszekolni megy, akkor az jó, mert több lesz a pénz.

Berta még egy darabig toporgott a kapuban, aztán tétován körbenézett és visszaindult a bolt irányába, miután Marus eltűnt a házban.

Berta ugyanolyan kisgyerek volt, mint a többi. Kései, egyke, de átlagosan érdeklődő, egészséges, életvidám kislány. Egészen addig, amíg egy őszi napon a kamrában meg nem találta az apját a kötélen lógni. Akkor eltört benne valami a szíve tájékán, ami kihatott a gondolkodására és a viselkedésére is. Zárkózott lett, és egy jó darabig meg sem szólalt. Általában néhány babájával játszott, és őket vigasztalta. Leginkább a hófehér csipkeruhásat szerette. Amikor elkerült a sérült gyerekek iskolájába, mindennap magával vitte. A gyerekek között is furcsának számított a lány, aki csak ült, babát ringatott és nem beszélt. Társai sokat bántották.

- Bolond Berta! Bolond Berta! - csúfolódtak a szünetben, ahogy őket a normál iskolába járó gyerekek hazafelé.

Berta agresszióval válaszolta meg a sérelmeit, verekedős lett. Az ötödik osztály után aztán nem kötelezték tanulmányai folytatására.

Az anyja magával vitte a Téeszbe takarítani. Szabadidejében az utcákat járta, lassan beszélni kezdett, és egyre gyakrabban szóba elegyedett az emberekkel. Leginkább azokkal, akik nem bántották. Különös tekintettel a férfiakra és a gyerekekre. Az idő lassan elszállt, az anyja nyugdíjba vonult, Berta pedig nem kellett sehová. Így megmaradt az utca, ahol pillanatnyi figyelmességet, néhány kedves szót talált. Gyakran illegette magát a közért és a kocsma körül, ahol sok katona fordult meg akkoriban. Hosszasan tekergett a ponyvás autó mellett, széles mosollyal az arcán. Folyton szerelmes volt. Egyetlen kacér bóktól erdőtüzek gyúltak a lelkében, s azért az egyetlen jó szóért cserébe mindenét odaadta, amije csak a magafajtának volt. Talán húszéves lehetett, amikor először teherbe esett. Mivel önmagát sem tudta volna ellátni, nem volt akadálya a helyzet "helyreállításának". Már éppen a harmadik hónap elején járt, amikor az anyja észrevette.

- Te ostoba! Addig jártál utánuk, míg valamelyik csak elkapott! Szégyentelen! Sejtettem én, hogy ez lesz a vége! De nekem elég vagy te is!

A műtét után lebányászta egykori babakocsiját a padlásról, belefektette a csipkeruhás babát, és szinte sosem mozdult ki nélkülük... Tologatta meg nem született gyermekének emlékét.

Másnap Marus ismét megjelent a boltnál, de most csak egy citromért szalasztották el.

- Szia, Berta!

- Szia!

Berta arcán békés mosoly villant. A szokottnál is szórakozottabbnak tűnt. Ringatta a babakocsit, s közben félig táncolt. Egyik lábával meglökte magát, s egy félfordulatot csinált, aztán a másik lábán visszaperdült. Az előző napi szoknyája úgy lengett jobbra-balra, akár a ringó búza.

- Bemegyek citromért, megvársz?

- Persze, hogy megvárlak. Tudod, annyi bolond szaladgál az úton - és csavarintott a halántékánál.

Az útról egy katonai jármű fordult be a közért parkolójába. A platóról fiatal, izmos katonák ugráltak le talpig zöldben. Némelyik trikóban, mások feltűrt ujjú ingben. Nyakukban ott himbálózott a dögcédula. Berta egész testével feléjük fordult, kidüllesztette a melleit, s félreérthetetlen jeleket sugárzott önmagából. A katonák hangoskodva vonultak a bejárat felé.

- Tegnap egész nap hallottam, hogy lőttetek! - vigyorgott feléjük Berta.

- Mi aztán jól oda tudunk dörrenteni, igaz? - hahotázott egy szőke tizedes.

Hárman, négyen a biciklitámasztónak dőltek, az egyik Symphoniával kínálta a társait. A gyufát hanyagul belepöckölték a narancssárga kukába, és hangosan röhögtek a telitalálaton. A többiek eltűntek a boltban. Berta közelebb somfordált a sofőr oldali ajtóhoz, amely sarkig nyitva állt.

- Jó napot, sofőr úr! - nevetett a tőle telhető legteljesebb kacérsággal.

- Szervusz, Berta, mi a helyzet? - a negyven körüli sofőr a műszerfalra hajította sapkáját, aztán a fogai között matatva egy fél marék napraforgóhéjat szórt a földre, Berta lábai elé. - Kérsz? - nyújtotta a nő felé a félig üres zacskót.

- Nem, köszi. Nekem is van otthon. Tetszik a szoknyám?

- Ez volt rajtad a múltkor is, nem, babám? - nézett végig a sofőr Bertán.

- Igen - vihogott fel Berta, amikor eszébe jutott az a bizonyos este.

- Na, ezt miattam nem kell többet felvenned! - röhögött fel a férfi. - Holnapután áthelyeznek.

- Hová? - vigyorgott tovább Berta, mint akit egyáltalán nem érint a dolog.

- Messzire, úgyhogy jobban teszed, ha keresel magadnak mást - lökte oda ridegen, miközben tovább rágcsált. - Különben is, előtte szabadságra megyek. Beteg az asszony.

Bertához most ért el az elutasítás ismerős szele, ami már annyiszor szétfújta gyermekded álmait. A katonák közben visszaugráltak a platóra, a sofőrfülke megcsapkodásával jelezték, hogy indulásra készek.

- Na, babám, minden jót!

A férfi becsapta az ajtót, beindította a motort, és nagy gázt adva kikanyarodott az útra. Rá sem nézett többé a nőre.

- Szemét! Szemét! - sziszegte Berta összeszorított szájjal, aztán jobb kezével eltakarta a tekintetét, de azért a mutatóujja mellett kilesett. Magára maradt a földre szórt szotyi héjjal, és az erdőtűzzel, amely ismét a lelkéből égetett fel egy darabot.

Marus addigra végzett odabent, már a kis biciklijén ült, amikor Berta észrevette. Hirtelen átrendeződött az arca, eltűnt róla minden bosszúság, mintha semmi sem történt volna.

- Gyere, elkísérlek.

A következő napokban Berta több időt töltött otthon. Az anyja betegeskedni kezdett. Az idő is rosszabbra fordult, esős idő köszöntött be, alig lehetett kijönni a házból. Így Marus hosszú ideig nem találkozott vele. Amikor újra látta, a nő a szokott helyen várta. Arca nyúzott volt és fáradt.

- Anyám azt mondta, hogy orvoshoz kell mennem. Olyan rosszul érzem magam. Folyton hányingerem van. Remélem, nem fogok meghalni.

- Biztosan nem, Berta. Majd a doktor bácsi meggyógyít, ne félj. Lehet, hogy rosszat ettél, nem?

- Nem tudom... Lehet, hogy jól esne egy fagyi. Fagyizunk holnap, Marus? Kérek anyámtól pénzt.

- Jó.

- Siess haza, most nem kísérlek el - ücsörgött ott tovább a hasát fogva. - Tudod, annyi a bolond az utcán. Holnap délután majd a kaputokban várlak.

De Berta nem jelent meg sem másnap, sem harmadnap. Negyedik nap délután azonban a hangjára lett figyelmes Marus.

- Marus! Marus! Itthon vagy?

- Hol voltál? Vártalak - futott ki a kapuhoz a kislány, hiszen a kishúga éppen aludt.

- Kórházban. Mondtam én, hogy nagyon beteg vagyok. Azt hiszem, a szívemet műtötték már megint. Remélem, a kisbabámhoz nem nyúltak.

- Nem kellene akkor még ágyban lenned? - Marus nem értette, mi köze a műanyag babának Berta műtétjéhez, de megszokta, hogy a nő néha össze-vissza beszél.

- Biztos azt műtötték, vagy szerinted akkor miért itt fáj? - tapogatta Berta a szíve tájékát. - De jobban vagyok, mert elmúlt a hányingerem. Csak valami úgy fáj... - hirtelen témát váltott, s így folytatta: - Anyám folyton apámat emlegeti, hogy nemsoká megy utána. Aztán meg azt, hogy a sírba viszem. Mit bánom én? - mondta egykedvűen. - Oda megy, ahova akar. Én ugyan nem vagyok kíváncsi az apámra, azt sem tudom, hol van. Kislány voltam, amikor elment egy másik országba. Sosem jön vissza, anyám mondta. Most meg menni akar utána. Tiszta bolond! - legyintett.

A lőtérről újra ismétlődő, éles sorozatlövések rázták meg az ablakokat.

Marus csak mosolygott. Az anyukájától úgy hallotta, hogy Berta apukája nagyon régen meghalt, de csak figyelte Bertát, nem szólt semmit. Azt is megszokta, hogy Berta sokszor bizalmas információkat oszt meg vele, mintha ő is felnőtt lenne. Vagy Berta gyerek.

Néhány héttel később Berta anyja valóban elment a férje után. Egyik este mentő vitte el, de a kórházban már nem tudtak segíteni rajta.

Marus elkezdte a második osztályt, napról napra végigsétált a bolt előtt, de egy ideje hiába kereste Bertát.

Egyik nap hazafelé jövet elkanyarodott a házuk felé. Általában iskola után sosem ment máshová, mert otthon pontosan várták, de most nem tudott ellenállni. Sietősre fogta a lépéseket. A szomszéd utca elején lévő kis verandás ház előtt megállt. Középen régi faajtó állt nyitva, két oldalán egy-egy hosszúkás ablak, egyiken zárt spaletta. Az ajtótól keskeny járda vezetett az alacsony fakapuig, amelynek két oldalát virágoskert szegélyezte. A verandára kifeszített kötélen végig mosott ruhák, pelenkák lógtak. A jobb oldali ablak előtt szokott állni Berta babakocsija, de most nem volt sehol. Marus a rózsabokrok között egy kétéves forma kislányt pillantott meg.

- Szia! Berta itthon van?

- Ki az? - mosolygott vissza a gyermek.

Hirtelen egy fiatal, kócos nő viharzott ki az ajtó elé.

- Hol vagy már megint?! Azonnal gyere be! Megmondtam, hogy nem mehetsz ki, amíg nem pakolod el a játékokat. Mindjárt kihajigálom őket!

A kislány ijedten szaladt befelé.

- Csókolom! Berta itthon van? - ismételte meg a kérdést Marus most már a nő felé.

- Milyen Berta, he? Ja, a bolond lányra gondolsz. Nincs itt, már mi lakunk itt.

Azzal bement a kislány után. Az ajtón kihallatszó üvöltése nem késztette Marust maradásra.

Hazafelé végig azon gondolkodott, mi történhetett Bertával? Talán tényleg beteg volt a szíve és meghalt? Vagy elment valahová? Otthon az volt az első dolga az ellenőrző bemutatása után, hogy rákérdezett:

- Anyu, nagyon rég találkoztam Bertával, és valaki más lakik a házukban is. Nem tudod, mi történt vele?

- Elvitték őt, kislányom - mondta Marus anyja.

- Hová?

- Olyan helyre, ahol olyanok vannak, mint ő. Ahol jó neki. Ott vigyáznak rá, ellátják, kap enni, lesz hol aludnia.

- És most már mindig ott fog lakni? Sosem jön vissza?

- Nem. Mások költöztek a házukba.

- El sem köszönt - komorodott el Marus.

Néhány nap múlva a postás egy csomagot hozott.

- Azt hiszem, a lányodnak hoztam ezt a küldeményt.

Marus délután kibontotta, amikor hazaért a napköziből. A csipkeruhás baba volt benne és egy papír cetli.

"Vigyázz rá, mert én nem vigyázhatok. Nagyon sok itt a bolond."

Narov

Eszter története

Elég volt már az állandó parancsolgatásból. - fakadt ki Eszter a sírás szélén billegve. Honnan veszed a bátorságot, hogy így beszélj velem? Az apád vagyok! - üvöltötte teli torokból, hogy még a falak is beleremegtek. Az van, amit én mondok. Ha egyszer azt mondtam, hogy nem mész arra a nyamvadt kirándulásra, akkor nem mész és kész. Minden szomszédból fültanú lett. De minden osztálytársam ott lesz. Nem érted, amit mondok? Neked nincs útleveled. Ilyen nehéz ezt felfogni? - ordította. De már rég nem kell útlevél. Elég egy személyigazolvány. Könyörgött. És mi van, ha kell? - fintorgott rá. Akkor majd jól ott hagynak téged a határon. Nem mész és kész! Esküszöm, hogy nem kell az útlevél! Minden barátom ott lesz. Én vagyok az egyetlen, aki nem mehet. Még sose voltam külföldön. Én mindenből kimaradok, mert sehova se engedsz el. - dacoskodott. Ez is csak olyan, mint a többi karácsonyi vásár. Csak ez éppenséggel Bécsben van. - intézte el az apja egy grimasszal. Menny ki a Dóm térre és képzeld azt, hogy Bécsben vagy. Ugyan az. Dehogy is ugyan az! A sírás valahonnan egész mélyről tört fel belőle, ahova az évek során felgyülemlett megaláztatások szilánkjait rejtette. Beszaladt a szobájába és az ágyára vetette magát, úgy zokogott tovább. Ahogy az oldalára fordult észre vette a francia könyvét a feje mellett és elkezdte lapozgatni, hogy elterelje a figyelmét. Pont egy olyan oldalon állt meg, ahol Párizs nevezetességeiről sorakoztak képek. Az Eiffel-torony, a Notre-Dame székesegyház, a Louvre, a Montparnasse negyed mind ott pompáztak a lapon. Eszter arra gondolt, hogy sosem fog kiszabadulni a börtönéből és ezeket a helyeket sosem láthatja majd a saját szemével és még keservesebben sírt. Álomba sírta magát, és amikor felébredt már mindent sötétség fedett be. Sosem volt még ilyen éber és bosszúra vágyott. Valamit tennie kellett. Egyszerűen nem tudok itt létezni tovább. Ezt nem lehet elviselni. - peregtek a gondolatai. Halkan felöltözött és kisurrant a lakásajtón. Tudta, hogy ezért irgalmatlan büntetést fog kapni, de nem érdekelte. Muszáj volt mennie. A folyó parton állt meg végül. Leült a földre és a vizet kémlelte, amin egy közeli kocsma fényei táncoltak. Azon tűnődött, hogy miért pont ilyen apát adott neki a sors, amikor egyszer csak lépteket hallott. Ne ijedj meg, kérlek. Nem akarlak bántani. Nyugi. - közelített egy idegen. Észre vettem, hogy itt üldögélsz egyedül. Minden rendben van? Vársz valakit? Egy ilyen csinos arcocskának nem kéne ilyen későn egyedül ücsörögnie. Eszter felpattant és hátrálni kezdett. Egy barátomat várom. Mindjárt itt lesz. Valóban? Akkor jó. De ha még is egyedül lennél, akkor hozzám nyugodtan csatlakozhatsz. Haza is kísérhetlek, ha akarod. Haza biztos nem megyek. - hadarta a szavakat és egyből meg is bánta, hogy ilyen gyorsan kiadta a gondolatait. Hát, ha így áll a dolog, akkor mutathatok neked egy érdekes helyet. Jobb, mint a folyó part az biztos. Körbe nézett a sörös dobozokkal összedobált parton. De csak, ha akarod. Milyen helyet? Majd meglátod, amikor oda érünk. Eszter a félelem és a kíváncsiság között tépelődve próbálta kiolvasni az idegen szándékait borostás arcából. Még a nevedet se tudom. Ez igaz. Milyen udvariatlan vagyok. Engedd meg, hogy bemutatkozzam. Alvin. - emelte meg a kalapját. Csak Alvin? Csak Alvin. - mosolygott a férfi. Engem csak Eszternek hívnak. Salut, csak Eszter. Végül a kíváncsiság legyűrte a félelmet és Eszter elindult az idegennel efelé az érdekes hely felé.

Egy romos épületnél álltak meg, aminek volt egy ütött-kopott faajtaja. Ez az? Ennél azért kicsit többre számítottam. Nem lehet, hogy egy kicsit gyorsan ítélkezel? Dehogy is. Csak látom, ami az orrom előtt van. És biztos vagy benne, hogy tényleg látod is azt, ami előtted van, és nem csak nézed? Ezt hogy érted? - fonta össze a karjait maga előtt. Az idegen egy félmosolyt eltakarva egy pillanatra lehajtotta a fejét, mintha hirtelen sürgős szemlélni valója akadt volna a cipőjén, majd amikor ismét felnézett indigó tekintete teljesen elnyelte a lányt. Hölgyeké az elsőbbség. Én ide ugyan be nem megyek. Még a végén rám ugrik valami patkány egy sarokból. Hát, ahogy gondolod. És én még azt hittem, hogy valami újra és különlegesre vágysz. Nos, akkor úgy vélem elvállnak útjaink. Au revoir, mademoiselle! - és megemelte a kalapját. Meglehetősen csábította az újdonság felfedezésének ígérete és a megnyerő idegentől sem akart ilyen gyorsan elválni így csak egy választása maradt. Várj! Rendben. Menjünk. - egyezett bele, miközben a bizonytalanság ádáz pókja kezdte hálóját szőni köré. Allons-y! - villant fel a férfi mosolya a sötétben.

Az ajtó egy lefelé vezető lépcsőt tárt fel. Eszter elindult lefelé és úgy érezte, hogy nem csak az utcát, a lámpafényeket és az elhajtó autók zaját hagyja hátra, hanem egész addigi életét és most valaki új ember válik belőle. A szuterénbe leérve egy olyan titkos világra lelt, ami addig még csak a képzeletében sem tűnhetett fel. Mi ez a hely? - kérdezte suttogva a férfitól, ahogy a lépcsőn óvatosan, féloldalasan a különös zene irányába haladt a föld alá miközben a lassan kibontakozó szokatlan társaság tagjait pásztázta elképedt tekintete. Ne aggódj. Most már jó helyen vagy. A férfi a hátára tette a kezét és egy apró mosollyal kísérve a pulthoz irányította. A pulthoz érve Eszter figyelmét egy rövid tüllszoknyás lány ragadta meg, ahogy az cigánykereket vetett mellette, miközben ő felküzdötte magát egy bárszékre. Körbe nézett és észre vette, hogy nem csak egy ilyen lány található ott. Legalább hatot számolt össze hirtelen. Gyorsan megállapította, hogy mindannyian hasonlóan festettek. Rövid tüllszoknya, alatta több helyen apró szakadásokkal tarkított necc harisnya, piros, fekete, sárga, lila fűzők, és tűsarkú fekete körömcipő alkotta a megjelenésüket. A hajuk a fejük tetejére volt feltűzve, amiből kusza hullámos tincsek hullottak alá hűségesen kísérve minden egyes mozdulatukat, ahogy a vendégek között lassan, kimérten haladva hánytak cigánykereket, jártak kézen vagy éppen egy asztalon olyan lehetetlen helyzetbe helyezték végtagjaikat, ami minden rendes embert megdöbbenésre késztettek volna. Ezek a lányok valami akrobata-táncos félék? - kérdezte bátortalanul. A férfi elnevette magát. Kettő la fée verte-t, legyél kedves. - Kicsit azért többek annál. A lány arca megfeszült és várta, hogy most valami titkot fog megtudni. Művészek. - hangzott a válasz. Most táncosnőnek látod őket. Lehet, ha a napnak egy másik szakában futnál össze velük valahol máshol, akkor az eszed valami másnak tulajdonítaná őket. Aha, értem. - nézett az ápolt borostás, kalappal fedett arcába majd kicsit csalódottan fordult el tőle és lassan körbe nézett. A terem minden egyes apró részletét magába akart szívni. Azt akarta, hogy a hely örökre megmaradjon az emlékezetében úgy, ahogy most érzékeli, mintha attól félt volna, hogy talán soha többé nem térhet ide vissza és nem lélegezheti be újra a hely ánizsos, fűszeres levegőjét és pirosas fényét, amik a nyugtalanság és nyugodtság paradoxában tornázták érzékeit. A teremben elhelyezett apró körasztalok piros lámpás félhomályában olyan alakok cserélték különös gondolataikat, akik talán egy másik századból ragadtak itt. Legalábbis az öltözékük biztosan gondolta Eszter. Arra vágyott bárcsak ő is ott társalogna az egyik asztalnál és megosztaná saját elméleteit a legfontosabb kérdésekről, amik embert csak foglalkoztathatnak ezen a világon, miközben vágyakozó tekintetek szomjazzák minden egyes szavát. Nem iszod a tündéredet? A mimet? - értetlenkedett. A zöld tündéredet. Ott várakozik türelmesen a poharadban. Lenézett maga elé a pultra. Én nem igen szoktam inni. - halkult el a hangja, ahogy a smaragd színben pompázó ital fényjátékát figyelte. Ugyan! Ez csak egy tünemény. Segít majd, hogy kicsit más szemszögből tekints a világra. Cul sec! Az üres pohár koppant a pulton. Nem bízol bennem? - kérdezte csodálkozást színlelve. Mondtam már, hogy ne aggódj. Itt a legjobb helyen vagy. Hiába hangzottak a szavai a legtermészetesebben, arra gondolt, hogy a bizalomhoz még elég rövid az ismeretségük. Ismét a folyadékot szemlélte és talán kíváncsiságból, talán a szülők iránti dacból felhajtotta az italt. Ezelőtt még sosem ivott semmit. Minden, amit az alkoholról és annak borzasztó hatásáról tudott az apjától származott. Így hát félve várta a hatást, hiszen jól emlékezett minden rémtörténetre, amit végig kellett hallgatnia arról, hogy milyen szörnyű következményekkel jár egy ilyen tett, de egyelőre nem történt semmi. Jól van, már túl vagy rajta. Kinyithatod a szemed. - nevetett és gyengéden megérintette az arcát. Melegség öntötte el ott, ahol a bőrük egymáshoz ért és Eszter egy kicsit elszégyellte magát a teste ilyetén reakciója miatt.

Ki az új barátod? - bukkant fel egy cilinderes férfi. Pellegrin... - sóhajtott Alvin. Enchanté. - görnyedt meg Eszter előtt a nyurga jövevény. Megtudhatom a hölgy kedves nevét? - villantotta a lányra kaján mosolyát. Eszter. Miracle imprévu. Mennyei mirtusz! És mond csak, te fogod elhozni közénk a békét? Villogtatta tovább a fogait. Eszter szemöldökei önkéntelenül összerándultak a képtelen kérdés hallatán. Nekünk dolgunk van sajnos. - pattant fel Alvin a helyéről. Kár. Alig volt még alkalmam eltársalogni a kishölggyel. - sajnálkozott. À la prochaine fois! - és a férfi alakja elúszott a félhomályában. Milyen dolgunk van nekünk? - tudakolózott Eszter kíváncsian. Csak nem akartam, hogy rád akaszkodjon. Nem mindenki olyan rendes, mint én. Azt hittem itt biztonságban vagyok. Igen. Velem. A két szája sarka fülig szaladt és közelebb hajolt a lányhoz. Kézen fogta a lányt és ő pedig a hosszú fekete kabát után kapkodta a lábait.

Ismét egy kopott faajtó előtt álltak meg. Alvin visszafordult és olyan közelről nézett Eszter szemébe, hogy a lány érezte a férfi ánizsos leheletét az arcán. Tudod, hogy semmit se akarok erőltetni és csak akkor gyere, ha tényleg készen állsz rá. Eszter érzékei pattanásig feszültek. Mindennél jobban tudni akarta, hogy mi lehet az ajtó túloldalán. Készen állok! Beléptek az ajtón és egy fekete függönybe ütköztek. Elkezdtek szaladni. Egyik ajtó jött a másik után. Egyik fekete függönybe ütköztek a másik után. Eszter hallotta a mögöttük becsapódó ajtók dörrenéseit. Egyre erősebb lett a zaj és Eszter egyszer csak kinyitotta a szemét.

Te hálátlan kis dög! Mennydörgött fölötte. Ezért gürcölök annyit, ezért áldozok fel mindent, hogy te ellógj az iskolából? Eszter hirtelen azt sem tudta, eldönteni, hogy hol van. Hova lett Alvin ? Mi van az ajtókkal? Próbálta megérteni, mi történt vele. Egyetlen dolgod lenne, hogy tanulj, de te még erre is képtelen vagy. Ugyan olyan idióta vagy, mint az anyád. Teli torokból üvöltött. Megragadta Eszter karját és kirántotta az ágyból. Van három perced, hogy elkészülj. Ha elkésel az első óráról, akkor azt nagyon megkeserülöd. Eszternek arra sem volt ereje, hogy sírjon. Gépiesen vette ki a ruháit a szekrényből. Mintha nem is lett volna ott. Kizárt a fejéből minden hangot, minden dörrenést, minden csattanást.

GARAJSZKI ORSOLYA

A szög

Elhajítva feküdt az asztalon, de redőiből ki lett mosva a por, a kosz, a konzervdoboz aljáról rákerült olaj. Végre sikerült kikerülnie onnan. Így, már majdnem biztos, hogy őt választja.

Mindennél jobban várta ezt a napot. Végre ér majd valamit. Elmerengett a polcon és a falon. Belegondolt, hogy nemsokára ő fogja összetartani őket. Nemsokára ő lesz a kicsi, de még hiányzó, pótolhatatlan darab. Hegyének éle reszketett az izgatottságtól. Bizonyítani akart és bizonyítani is fog. Nem rontja el.
Onnantól kezdve, hogy belefúródik a falba, nem fog már semmi számítani. Az sem, hogy kik voltak, vannak vagy éppen nincsenek mellette. Persze egy konzervdobozban is kellenek a barátok, a társak, de neki kevés volt. Hallott egyet és mást, mi történik a falon, ottani élményeikről, tapasztalataikról és kapott tanácsot is, melyik polcot, hogyan tartsa, ha majd eljön az ő ideje. Az ő konzervdobozában társai mind használtak voltak már, vakolattal tele kerültek vissza a dobozba, fejük megkopott a kalapácstól, szárukon örök, de büszke nyomot hagyott az idő. Csak ő volt még újonc, mások porától összekoszolva. De most. Most minden megváltozik!

Látta közeledni a mestert. Kezében a nehéz, kemény, fegyelmet parancsoló kalapács ringott, felemelt fejjel. A szög, fürgén mozgatta testét az asztalon, ide-oda gurulva. Izgatottan kapkodta a tekintetét a polc, a fal és a kalapács között.
Szemei előtt megjelent a tökéletes álom: híres lesz. Milyen büszkék lesznek rá az idősek a hűvös konzervdobozból. Értelmet nyer az élete! Belepillanthat a gondokba, az örömökbe, azokon keresztül, akik majd elhaladnak előtte és tud majd segíteni: ő fogja tartani a polcot, büszkén, a legjobban, erősen! Még a kalapács és a fúró is összesúg majd róla egy láthatatlan helyen. Aki megáll majd a polc előtt, rögtön eszébe jut, hogy ki tartja. Ő fogja a legjobban viselni a könyveket, a csecsebecséket és más tárgyakat. Ő lesz a nagy, a legerősebb és a leghíresebb szög a házban!

Rácsaptak az asztalra. Kábultan eszmélt fel az álmodozásból. A mester már ott állt mellette. Keze idegesen matatott az asztalon, majd tettre készen, megszokottan a konzervdoboz mélyére nyúlt és kivett egy használt szöget.

Óra

Füst terjengett a szobában. Kemény, sűrű, vastag, szakíthatatlan, szürke cigi füst. Alig lehetett már átlátni rajta, alig lehetett egy kis oxigént kiszűrni a levegőből. Csak az állott, dohos, penészes szagot szürcsölte be nap, mint nap.

Most is ott ült a sarokban, ahogy mindig szokott. Mélyet slukkolt a már tövig égett bagóból. A hamu a takaróra esett, kilyukasztva azt még egy helyen. Több száz kis fekete kontúros szabálytalan kör éktelenkedett már a megszakadt pléden, de őt nem érdekelte, hogy azzal takarózik, azzal törölközik, azt használja hamusnak is, igazából csak az érdekelte, hogy meglegyen a napi cigije és a kis pénze piára.

- Nekem nem szántak többet. - hagyták el kiszáradt, megrepedt száját a nyugtató szavak. Így egyszerűbb volt elfogadnia, hogy belefáradt. Belefáradt a küzdésbe, a szenvedésbe, a fölösleges akarásba, abba, hogy ez a rohadt élet ilyen kurva nehéz. Már beletörődött. Mélyen legbelül, tudta, hogy csak ő a hibás, de inkább kitalált egy kamufiaskót, hogy az életre és a körülményekre foghasson mindent. Így jobb volt reménytelen lelkének.

Kifújta a mélyre szívott füstöt, és elnyomta a bagót a takarón. Még egy lyuk. Ránézett az órájára: hajnali kettő. Túl sok idő volt még reggelig, ő pedig nem tudott aludni és még a csikkjei is elfogytak. Miért is cigarettázik? Elfoglaltság. Unalomkitöltés. Valami, aminek a függője. Valami, ami miatt úgy érzi él, de belül mégis tudja, hogy csak vegetál.

A szomorúan dühítő gondolatra hirtelen felállt, kirázta a koszfogó szitát és lábával összerugdosta az azon elnyomott csikkeket. Leült melléjük a földre és remegő kezével szétszedte őket darabokra: ki a dohányt, ki a füstszűrőt, széttépni a hüvelyt. Koszos, hosszúra nőtt, sárga félig elrohadt körmei alá bement a hamu, még feketébbek lettek, de legalább a parányi mozdulatok lekötötték agyát. Nem gondolkozott.

Megint felnézett az órára, fél három. Mintha évezredes lassúsággal járna az idő, direkt bosszantva őt. Dühében tenyerével szétcsapott fél órás munkája között. A por, a hamu, a szemétdarabok könnyen lebbentek föl a homályos szoba levegőjébe. Mindent megadott volna, hogy megint ilyen szabad és boldog lehessen, mint ez a pár szem kosz.

- Volt olyan idő... - dünnyögte.

Csak akkor iszonyatos mennyiségben kezdte vedelni a kesernyés rövideket, a hideg sört, a savanyú bort. Hogy miért? Azt soha nem tudta megmondani. Csak maga körül forgott a világ, csak saját maga érdekelte és érdekli még most is. Ha nem így lenne, akkor nem itt lenne. A feleségéért megváltozhatott volna, na meg ott volt a két gyerek is, de hát a francnak kell két nyöszörgő, pénznyelő. Utálta, hogy miattuk minden nap ugyanaz. Kellett valami plusz, ami nem a megszokott. Az alkoholnak élt, az lett a lelki társa, a mindene, helyettesítette a feleségét, a gyerekeket és jól érezte magát, mert nem érzett semmit. Annyira nem érzett semmit, hogy röhögött, amikor a főnöke közölte, hogy ki van rúgva. Röhögve mondta el a feleségének, aki könnyeit törölgetve öltöztette fel a gyerekeket és pakolt be a bőröndökbe.

Akkor az egyszer józanodott ki teljesen. Érezte, hogy itt vége lesz mindennek, összedől a világ körülötte, amit ő robbantott szét, ezért könyörgött. Ordított, őrjöngött, térdelt, csúszott - mászott, hogy ne hagyják el őt. Bizonygatta, hogy megváltozik, soha nem iszik többet, keres munkát... de a szavak csak összefolyt, büdös pia és bagószagú maszlagként jöttek ki a száján, értelmetlen semmiséget sugallva.

- Ennél a nőnél nem lehet elérni semmit!

Csak arra eszmélt fel, amikor a felesége vérző orral és monoklival, a két kisfiát csatolta be az autó hátsó üléseire. Még utoljára hátranézett rá, megvetően, dühösen és szánalmat sugárzóan. Nem mondott semmit, de a tekintetében minden benne volt. Majd beült az autóba és elhajtott. Ő pedig kótyagosan, részegen, félig ájultan tántorgott be a lakásba. Hangos volt az óra kattogása. Mély, nyomott, dübörgő szörnyeteg lépteivel haladt fülébe, ahol zajos kongása, visszhanggal távozott. Rohadtul felbosszantotta...

Felébredt. Az óra keltette. Már fél 4 volt. Sikerült egy keveset aludnia. Nagy fekete szemeteszsákjához nyúlt. Az üres üvegek között, egy kortyot keresett, ami helyett kezében éles fájdalmat érzett. Hirtelen kirántotta. Elnézte, ahogy a vörös folyadék végigcsorog a karján a tenyerébe, keveredve a kosszal. Az óra kattogott.

Megbabonázta ez a látvány. Olyan könnyű volt, olyan megnyugtató, az érzés pedig... végre érzett valamit. Megint benyúlt a zsákba sérült karjával és megpróbálta kihalászni a megtört üveget. Hangosan roppantak a szilánkok, most már a tenyere is csupa vér volt. Pár darab fészket vert magának vastag, kemény bőre alatt. Elmosolyodott. Nagyon rég nem mosolygott. Az óra kattogott.

Másik kezével talált egy ék alakú üvegdarabot. Ahogy szorította, a tenyerében két hosszú csíkban folyni kezdett ragacsos, fémszagú vére. Csúcsát óvatosan belenyomta már szilánkos tenyerébe. Hangosan nevetett az érzéstől. Az óra kattogott.

Aztán kihúzta a kést, majd a karján már meglévő sebbe mártotta és végighúzta a vonalon, meghosszabbítva azt a könyökhajlatáig. Odaérve még mélyebbre nyomta az üveget. A vér bugyogva tört elő, mint ami örül, hogy végre friss levegőt szívhat. Ő pedig nevetett. Közben nyála fröcsögött, folytak a könnyei és térdre rogyott. Az óra kattogott.

Mindkét keze vörös volt. Csuklóiról nagy cseppek estek a kilyukasztott takaróra, befoltozva azt, mintha mindig is összeillettek volna. Elszédült. Forgott vele a szoba, de ő még mindig nevetett, harsány kacaja szabadságot idézett egy múltbeli képből. Összeesett. Feje hangosat koppant a fekete szemetes zacskón. Kárörvendő üvegcsörömpölések és a sörös dobozok riasztóan éles roppanásai kísérték zuhanását a mélybe.

Az óra abbahagyta a kattogást.

F. PUSZTAI KAROLINA

Meg kellene nősülni.

Az útépítés egy szakasza végéhez közeledett. Mulatságot szerveztek. Mindenki hivatalos volt. A lányok kimentek megnézni a munkásokat, hátha akad valaki az eladó sorban lévőknek.

Áron sokszor vitte a motorján a szomszédjukban lakó körzeti orvost beteghez. Neki nem volt újdonság, akadt hatott közülük lány, már rég, ha akarta volna. Mire fel? Nősülni nem akart, meg a föld sem volt annyi, hogy abból megéljenek.

Édesanyja egyre hajtogatta, hozzon már asszonyt a házhoz, ő beteg és nagyon nehéz neki a háztartási munka, meg a két férfi ellátása.

• Majd hozok, csak várja szépen ki, először össze kell magamat szedni. Meg mire?

A ló az lesz az első, az segíteni fog, a szántást el tudom vele végezni, a szabadidőben fuvarral egy kis pénz is csöppen.

- Megint a ló, meg a föld, te meg fizeted az agglegényadót az államnak. Nincs ez fiam rendjén. Ezek még azért is kiveszik a zsebedből a pénzt, mert nem nősülsz meg! Azt tervezzük apáddal, hogy veszünk egy házhelyet, arra építesz, és jöhet az asszony.

Áron ezen a kijelentésen igen elcsodálkozott.

• Mit fundáltak ki a hátam mögött? Talán már ki is szemelték nekem a lányt? Abból azonban nem igen fognak enni, nekem is lesz beleszólásom!
• Igen fiam, anyáddal azt a lányt néztük ki neked, akivel a bálba táncoltál.
• Táncoltam, az még nem jelenti, hogy ő lesz a feleségem.

A beszélgetés után eltelt egy félév Áron szülei nem is figyeltek arra, hogy Áron maga keresett magának asszonyt.

• Majd megmondom, csak még nem, majd, ha minden rendben lesz. Anyám választotta leánynak, meg úgysem tettem semmi ígéretet. A ház minél lassabban épül, annál több időt nyerek, hátha mégis meggondolja magát, akad neki más, azt fogja választani. Csak türelem, az idő nekem dolgozik.

Áron maga választott lánnyal egyre szorosabb kapcsolatba került, vele megegyeztek, hogy egyenlőre,Etelka nem akar férjhez menni, Áron meg nem akar megnősülni. Szerelem az pedig lassan kezdett bimbót hozni. Szó nélkül, de tisztán és ártatlanul.

A lány szüleinek nem tetszett az ilyen fajta kapcsolat, de a fiatalok jól meg voltak így is.

Áron egyre biztosabbnak látta, hogy a következő fizetéskor megveheti az áhított lovat, aztán csak megkapják a nagyszülőktől, a másikat is, ami nekik jár. Így aztán újra lesz egy jó kis fogata. A faluban egy igen szegény család élt, volt nekik egy három éves csikójuk Panni. Senkinek sem kellett, hiába akarta eladni a gazdája. Vakon született, mind a két szemére. A füle az azonban kifogástalan volt. A gazda felesége beteg lett. Kellett az OTI-ra a pénz , árulták a lovat, most talán valaki megszánja őket. Áron tudta jól, hogy milyen nehezek ezek a dolgok, volt része benne az édesanyja révén. Ennél a családnál az asszony volt a TSZ- tag, betegsége miatt, az ura járt dolgozni, mégis kevés volt a munkaegységre kapott pénz, hogy a kórházi költséget fedezni tudják. Nem akarta a gazdát megkárosítani, rendes áron megvette Pannit. Betanítja, amire munkába fogja, arra Panni már minden kis jelet ismer, és alkalmazkodni tud hozzá. A vaklovat Franciska néni nem szívesen fogadta, de nem volt mit tenni. Asszony az nem jött, de egy ló igen, megint a férfiak magukon segítettek. A tehén és a nyulak mellé bekötötték az istállóba. János bácsi jól tudta, hogy nem lesz vele semmi baj. Mindenre megtanítják, okos kinézete van az állatnak. Szép testtartású, almásderes, egy kis csillaggal a homlokán. Jól táplált, a szőre is gondozott és fényes. Majd el fognak boldogulni vele, türelem és olyan lesz, mint egy kezes bárány. Nem is tévedtek. Panni meghálálta a sok törődést és szeretetet. Szántott, húzta a szekeret, amire 500-600 téglát raktak fel az gyárba és szállították a vasútra, vagy éppen annak, aki építkezésbe kezdett. A gazdája parancsszavait gyorsan megtanulta. Nem ellenkezett akkor sem, ha Áron a hátára ült. Egy szabály volt, amit be kellett nála tartani, hogy mindig szólni kellett hozzá, ha közelébe értek. Az ló felségterületére csak Áronnak és édesapjának volt joga bemenni. Ostort Áron, csak arra használta, hogy jelzésként oldalirányt érzékeltessen a ló hátsó felén, egy alig érezhető érintéssel, ha a lovat idegen környékezte meg, azt tiltakozásul kissé megrúgta bal hátsó lábával, de csak annyira, hogy nagy baja ne történjék az illetőnek. A nagyszülőktől a másik lovat nem kapták meg. Maradt Panni egyes fogatban. Áron a lóval végzett munkák árával kiegészítette a keresetét, vett magának egy nagyobb motort. Ezzel már gyorsabban megjárta az utat. Imponált is a lányoknak, s örültek, ha felhívta őket a mulatságba táncolni. Próbálkoztak, hátha valaki el tudja csábítani a kedvesétől. Áron kitartónak bizonyult. Nem azért járt hozzá, hogy csak úgy cserélje, mint a paraszt a kapcarongyát.

Az útépítés második szakasza is befejeződött, már csak az aszfaltozás volt hátra. Ahhoz pedig egy másik brigád érkezését várták. A kis falu lakói kellő képen akartak elköszönni az út alapozását végző brigádtól. Bált szerveztek. Bor az volt, zenész is akadt a faluban. A kultúrház várta a vendégeket. Mulathatott most a falu apraja és nagyja egyaránt.

Áron a bálba az új motorral indult el. Alig ért ki a saját falujából az áteresznek szolgáló, hídon túl, ahol apró zúzalékkal volt leterítve az út, kicsúszott alóla a motor. Nagyívben repülni kezdett a levegőben.

• Mi történt?

Földet érve hason fekve, arccal csúszott egy darabig, a következő pillanatban, minden sötét lett. Peregni kezdett előtt egy film, a saját életének apró kockái. Valahol a múltba járt. Igaz, azt mondták, az öregek, akik a frontot megjárták, a halál pillanatában játszódik le az ember életének a filmje. Hát most pedig előtte lepörgött. Zsibbadást érzett a hátán, meg valaki mintha ütögetné is. Kicsit résnyire felnyitotta szemét. Gyorsan vissza is csukta. Egy fekete szemű kormos képű, valamit vélt látni.

- Nem csináltam életemben semmi olyat, hogy a pokolba jussak, most meg előttem az ördög?

Valami hangfoszlányok ütötték meg a fülét, újra egy pofon. Érezte és hallotta is, hogy szólítgatják.

• Ébredjen már föl, mert különben elviszi a devla!

Akkor nem a pokolban van, hanem a cigány embert látta ördögnek. Lassan kinyitotta a szemét a fölé hajló kormos képű emberben felismerte Ferkált.

- Csakhogy magához tért instálom ,már tényleg azt hittem, hogy elvisz a devla. Tudja olyan szépen repült a levegőbe, mint egy madár, aztán meg lehuppant a földre, jól feltörölte a képes felével az új utat! Megszentelte, de rendesen. Minden csupa vér, nem tudom mennyi pogánybőr maradt a pofáján, meg a két térdin?

- Szóval, elcsúsztam, de min?

- A marhalepényen, nemrég hajtották át őket a rétre, valamelyik meg odarakta tiszteletét, maga meg rászaladt azzal a géppel. A többit meg már elmondtam. Különben meg, épen kint álltam a putri ajtajában, szedtem a lában, amikor láttam, hogy fönnjár, a levegőbe. A nemjóját ennek a felese tréfa, gondutam ,csak megnézem ki az, aki repülni tanul, pedig nem is madár az Istenadta. Aztán meg visszafordítottam, a hátára, hogy megnézzem, kihez van szerencsém. Kár lett vóna magáért, az anyja nem heverte volna ki, hogyha meghó.

• Köszönöm a segítségét, a Jó Isten fizesse meg. Hol a motorom?
• Odébb van, instálom, de maga ugye nem akar rá felülni?
• Ha tudok, elmegyek vele haza, ha meg nem, itt megvárom magát, még haza szalad az apámért, hogy jöjjön el értem szekérrel. Arra vigyázzon, hogy az anyám ne tudjon meg semmit.
• Jól van megértettem mindent, hát akkor lássuk az a gépet.

Ferkál felállította a motort, jól megnézte és örömmel kiabálni kezdett.

- Megúszta, akár csak maga, talán még be is indul, nem látok én ennek semmi hibáját, csak a kerekén vigyorog a marhalepény!

- Legyen szíves tolja ide, én meg felkászálódok rá .Valószínű, hogy tollasbálba fogok ma mulatni.

• Azt jó teszi, de előbb bemenjen át a Dr. úrhoz!

Áron a cigányember segítségével beindította a motort. Felbőgött, mintha siratná a gazdáját, aztán lassan elindult hazafelé, még volt annyi ereje, hogy hazaérve a fal mellé támassza.

Nem futott össze a szüleivel az udvaron, szerencsére édesanyja a konyhába sem volt. A tűzhelyen mindig volt víz egy fazékba, mosogatni meg kezet mosni. Gyorsan előhúzta a lavórt, beleöntötte a vizet, és elkezdte lemosni az arcáról a friss és rászáradt vért. Fájt, érezte, hogy apró kövekkel van tele a seb. Egy kefével megpróbálta kitisztítani, lépteket hallott.

• Talán az apám, gondolta - az meg átküldöm, hogy nézze meg itthon van -e az orvos.

Az édesanyja volt. Vérző fiát látva, összecsapta a kezét, jajgatni kezdett.

• Mi történt, megvertek, tudtam, hogy még bajod lesz, a lány miatt, de te nem hallgattál rám! Most is oda mentél mi?!
• Csak akartam, most ne siránkozzon, meg ne is mondja a magáét, hanem menjen át és nézze meg itthon van-e Duci bácsi! Egymás közt csak így hívták a körzeti orvost.

Franciska néni kötényében törölgette a kezét és szaladt, ahogyan csak tudott a szomszédba. Messziről kiabált, hátha nagyságos asszony meghallja, hogy baj van.

• Mi a baj, Franciska? - Talán ég a ház?- kérdezte az orvos felesége.
• Dehogy ég, ne bolondozzon, hanem a fiam!- mindjárt átgyün, ha itthon van Dr. úr . mondja meg neki, hogy nyissa ki a rendelőt.
• Jól van, csak jöjjön, mire átér az uram is bent lesz a rendelőben.
• Mehetsz fiam, mehetsz, csak siessél az mondta a nagyságos asszony, hogy a Dr. úr. átér, mire te oda érsz!

Most látta meg a fia arcát, a tépett nadrágját, ami alól kikandikáltak a vérző térdek. Sírva le és föl járt egy darabig az udvarban, majd eligazította a fején a kendőjét és elindult a temetőbe. Mindig odament az édesanyja sírjához, ha bánata volt, meg a templomba imádkozni és kérni a teremtőt, hogy segítsen rajta. A lelkének igen nagyszüksége volt rá. Most pedig különösen, a fiát vérbe fagyva látta a konyhába. Az orvosban bízott, azzal meg nem törődött, hogy mit fog szólni a történtekhez a férje. Még jobban haragudott arra a lányra, az meg semmiről semmit sem tudott, készülődött a mulatságba.

Az orvos, amikor Áront meglátta, még sietősebbre vette a lépéseit.

• A szentségit te gyerek! Jól pofára estél azt mondhatom! Tiszta vér vagy, mi történt?
• Elcsúsztam a cigányoknál a hídon, egy marhalepényen. Ferkál szedett össze, én meg azt hittem, hogy ördögöt látok. Szóval bálba mentem volna. Azt hiszem mostanában még udvarolni sem mehetek, nem hogy bálba. Maga meg nézze meg mi maradt még azokból a kövekből a homlokomba, amennyire tudtam kikeféltem.

Az orvos jól szemügyre vette a sebet, elővette a csipeszét, kiégette, s neki látott a maradék zúzalék eltávolításának. Lassan dolgozott, fájdalomcsillapítás nélkül.

• Ki fogod bírni fiam, nem lesz semmi baj, a bőrt vissza tudom húzni,amennyire lehet. Minden nap bekötözlek, ha nem fertőződik el, egy kis szépséghibád lesz, és semmi más. Az a lány, aki szeret, nem fogja látni rajtad, most meg marad a tollasbál.

A beszélgetés és a munka közben észre sem vették, hogy valaki bejött a rendelőbe.

Kopogás nélkül nagy hangon kezdte a magáét mondani.

• Megmondtam, hogy el foglak kapni, most meg vagy! Ittál mi, aztán nem tudtál megállni!

A rendőr volt.

- Menjen már innen, ne kiabáljon különben is, hogy mert bejönni!? Miért ivott volna, maga is tudja Jóska, hogy ez a gyerek sosem iszik, különben is még arra felé ment, nem hazafelé. Kívül tágasabb, menjen innen, nem a maga dolga ez. Én vagyok az orvos, maga meg azt keresse meg, akit maga is tud, hogy iszik, csak a kommunistáját nem meri megbüntetni. Jó napot!

Azzal becsapta rendelőajtót és visszament tisztítani Áron térdét. Mikor végeztek hazakísérte. Az édesapjának elmondta a teendőket.

János bácsi már nem csodálkozott, hogy miért nem találja a feleségét és miért áll a motor a fal mellett nem a megszokott helyén. Tudta jól, hogy hol van a felesége. Elment érte templomba, hazakísérte. Csendes este volt, sokáig nem tudtak elaludni, a tücskök zenéjét hallgatták és hálát adottak a Jó Istennek, hogy él a fiuk.

Etelka valamit hallott az estről, de a bált a világért sem hagyta volna ki, elment mulatni.

Áron napokon keresztül otthon volt. Munkába sem tudott menni. Arca lassan gyógyult, hála az orvosnak, szinte nem is látszott a sérülés, azokon a helyeken ahonnan leesett a heg. A térde, az egy kicsit keményebb diónak mutatkozott. Motorra szállni nem tudott. Több hét kényszerpihenő következett. Áron elment tanulni. A kezdéskor traktorvezetői engedéllyel alkalmazták, messzebb mehetett a brigáddal. Városokat elkerülő, falvakat összekötő utak jelezték a nyomát, ahol megfordultak. A ház lassan épülgetett. Igaz nem úgy képzelte el, csak a meglévőt szerette volna bővíteni, a kőműves, meg a tervezőmérnök másról álmodott.

Szép nagy kockaházról, 2 szoba, konyha, spájz, előszoba, szélfogóval és a fürdőszobával. Mindenkinek ezt ajánlották, nem hosszú elnyúltat, ami az istállókkal végződik, hanem egy kocka alakút, amihez majd ráér hozzáépíteni a gazdasági egységeket .A tégla ,amit vetettek, elegendő volt , a cementhez valahogy csak hozzá fog férni. Ismerősök lévén, meg egy kis maszekolással talál annyi telepet, ahonnan kiírás nélkül is csurrant cseppent egy- egy zsákocska építőanyag. Lassan hordta haza hétvégeken, aztán be is dolgozták. Több hónap is eltelt, közben nem foglalkozott mással csak az építkezéssel, meg az állatok téli takarmányozásáról gondoskodott. Az építkezés és a sok távolét ritkította a két fiatal között a találkákat. Nem baj, nagyobb lesz majd a meglepetés, ha minden készen áll. Végre kapott egy kis szabadságot, itthon is végeztek a teendőkkel, maradt egy kis szusszanásnyi ideje. Irány a kedvese. Mikor odaért, valamit nem talált rendbe. Etelka nem szaladt elé.

• Biztosan haragszik, - gondolta - majd meg fogom békíteni, arra való az éjszaka.

Bement, fagyos és hidegnek érezte a levegőt, igaz hideg volt kint is, de nem annyira, hogy a konyhába, ahol duruzsol a tűz, ott is érezni kellett volna. A lány sem mellé ült az asztalnál, hanem szembe vele.

Ez aztán jól meg sértődött, amiért ilyen soká távol voltam. - gondolta.

- Mi a baj? - kérdezte, csendben, de annál határozottabban.

- Férjhez fogok menni nemsokára!

- De én nem kértelek meg!

- Arról szó sincs, hogy hozzád, máshoz, sokáig nem jöttél, én meg nem tudtam várni, meg, meg babát várok.

- Mit? Az nem lehet, tőlem biztosan nem, meg nem is így egyeztünk meg!

- Az igaz, nem is a tiéd, most másról van szó. El fognak válni az utjaink. Tudom, hogy nem így akartad te sem, meg én sem, talán majd máskor, talán majd később, de most ennyi volt és vége!

Áron kezének szorítása, az asztal felett átfogott kezet lassan engedte. Kicsúszott a lába alól a talaj. Fel kellene állni és gyorsan elindítani a motort és haza, minél előbb a legénylakásba. Nem hibáztathatja a lányt, régen is volt itthon, meg el is hanyagolta az építkezés miatt, meg ő nem ígért házasságot sem. Kissé szédül, amikor felállt. Szólni sem tudott, a kapuban még hallotta a lány hangját.

• Még várlak, de majd máskor, megüzenem mikor, s kérek tőled egy ajándékot, amivel már régóta tartozol!- kiabálta utána.

Áron minden szavát jól hallotta, visszanézett rá és önkénytelenül is válaszolt.

• Ha úgy gondolod, csak üzenj!

Maga sem tudta, hogyan ért haza, csalódottan feküdt le az ágyába. Egyedül érezte magát, mint egy árva madár, aki kiesett a fészkéből. Egyre csak azt kérdezte magától.

- Miért? Miért? Hol rontottam el?

A tél magával vitte Áronnak egy kis fájdalmát. A nóta, a harmonikaszó enyhülést hozott, de nem gyógyult be a sebe. Tudta jól, hogy szívének egy darabja ott maradt kedvesénél. Az idő múlásában kapaszkodott. A tavasz első virága kikandikált a hó alól. A hóvirág és a tőzike szirma egyre igyekezett a fény felé. A fák ontották a virágokat, a meggyfa habos fehér tengerbe öltözött. Méhek hada zsongott az apró virágok között. A tavasz, neki is hozhat enyhülést, csak türelmesen kell várakoznia, elhatározta, hogy ha lehet hátra nem fog tekintgetni. A lányok meg jöttek és mentek. Mindig akadt valaki, aki mellé szegődött.

A dolgok tisztázása végett első alkalommal közölte, barátságról lehet szó, de egyébről semmi. Nem mondta, hogy van egy félig kész háza, ha beszélt valamiről, az a beteg szülei voltak. Nem akarta, hogy a meglévő dolgai miatt maradjon valaki mellette.

Azt a szerencsétlen házat, meg majd csak megörökli valamelyik unokatestvér, vagy a keresztfia. Annak meg az lesz a dolga, hogy befejezze és lakhatóvá tegye. Ő meg egyedül marad a legénylakásban a szüleivel. Pannival, a vak lóval, a szeretett földdel csak elboldogulnak. Kint a mezőn fütyülhet a pacsirtával, üzengethet a szajkóval. Ha szíve megtelik keserűséggel előveszi a harmonikáját húzza reggelig,amíg csak a keze bírja.

Egyszer az anyja választott neki asszonynak valót, az elment, aztán maga választott egyet az meg elhagyta. Nem fog ő megnősülni talán soha.

PATAKY TÜNDE

Felutazom Pestre!

Felutazom Pestre! - döntötte el, ahogy felébredt.

A fürdőszobába sietett és lezuhanyozott. A haját is megmosta, aztán néhány tincset hajcsavaróra tekert. A szárítást feleslegesnek tartotta, mert magától is megszárad, vagy, ha mégsem, később majd ráér bajlódni vele. Elővette az oldószert, és letörölte körmeiről a kissé már megkopott lakkot, aztán kiült a konyhába a fényre, hogy újra halvány barack színűre fesse.

Bement a szobába, és a három ajtós szekrényből elővette a divatos zöld kosztümöt.

- Át kell egy kicsit vasalni. - gondolta, és gyorsan elő is készítette a vasalót, meg a vasalóállványt.

Kávét főzött, megitta. Éppen reggelizett, amikor csengett a telefon.

- A barátnőm! Nem fogok most hosszan beszélni vele, mert lekésem a vonatot. - fogadkozott magában.

Mikor letette, látta, hogy azért jócskán elszaladt az idő. A maradék reggelijét gyorsan bekapta, vasalt, a haját is szárította egy kicsit, aztán ahogy elkészült, futott a vonathoz.

Egy lélek sem volt az állomás épületében, csak valami vasutasféle beszélgetett a pénztárossal.

- Két perce ment el a vonatom! - állapította meg, ahogy felnézett a váróterem órájára.

Derűs természete volt, nem sokat bosszankodott. Látta, hogy már kiírták a következő vonatot a táblára:

- Negyvenhárom perc múlva indul. A hivatalban egész nap van félfogadás. Ráérek még.

Kisétált az épületből, és az állomás előtt leült egy padra, ahová már odasütött a nap.

Hamar eltelt az idő. A vonaton jó helye volt, az ablak mellé tudott ülni. Kényelmesen elhelyezkedett, és élvezte az ablakon beáramló napsütést. Más talán túl melegnek érezte volna, de ő bírta a meleget, sőt kifejezetten szerette.

Mikor megérkezett a Keletibe, rövid tájékozódás után jó irányba indult az aluljárón át.

- Pesti lány voltam, mielőtt férjhez mentem! - gondolta elégedetten, amikor a buszmegállót is megtalálta, ahonnan csak néhány percnyi utazásra volt a hivatal.

Az ügyét olyan hamar elintézte, hogy el sem akarta hinni! Fel volt pedig készülve rá, hogy hosszan kígyózó sorba kell majd beállnia, de nem! Páran várakoztak csak rajta kívül. Arra számított, hogy háromnál hamarabb nem végez, ezért csak négy órától írta fel egy cetlire a visszafelé induló vonatokat.

Mikor újra kilépett a napsütötte utcára, nem lett volna kedve hazautazni akkor sem, ha tudta volna a korábbi vonatok indulási idejét.

- A négy óra tizenötös vonatig kirakatokat nézegetek. Néhány boltba be is bemegyek! - döntött, és a táskájából elővette a szendvicset, amit otthon a reggelivel együtt készített.

- Vizet azért veszek valahol! - határozta el, mert hajlamos volt rá, hogy ne igyon egész nap egy kortyot sem.

Ahogy sétálgatott, meglátta a villamost, ami Ágiék felé megy.

- Sosem szerettem Ágit! - gondolta.

Gyerekkorukban sokat voltak együtt. Az anyja a nővéréhez vitte valahányszor elintézni valója akadt, és ilyenkor annak lányával, Ágival kellett játszania.

- Szívtelen teremtés! Mindig így gondolt rá. Most is harag töltötte el, ahogy felidézte akkori sérelmeit.

- Fiatalasszonynak sem volt különb! - zárta le magában a gondolatot, de valahogy mégsem tudta kiverni a fejéből, hogy innen nem messze laknak.

Még egy kicsit elfoglalta magát a nézelődéssel, aztán visszafordult a járdán és elindult arra, ahol a villamost látta. Pont bent állt egy a megállóban, így felszállt rá. Pár pillanaton belül indult is.

- Alig változott valamit ez a környék. Épp olyan szürke, mint rég volt. - állapította meg, ahogy az ablak előtt elsuhanó épületeket figyelte.

Emlékezett, hogy a távolabbi megállóból tudja könnyebben megközelíteni azt a házat, ahol Ágiék laknak. Mikor leszállt, könnyed, ruganyos léptekkel indult tovább. Vékony alkata megmaradt lánykorából, nem sokkal többet nyomott a mérlegen, mint akkor.

Egy szuszra felfutott a harmadikra. A csöngetésre Ági férje, Lajos nyitott ajtót. Látta rajta, hogy nagyon meglepődött. Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy talán meg sem ismeri őt, de aztán a nevén szólította, és nyájasan betessékelte a lakásba.

- Ági még nincs itthon. Egy, vagy talán másfél óra múlva ér haza a munkahelyéről. Várd meg! Nagyon fog örülni neked! - mondta.

- Lajos jó ember, azért tud kijönni Ágival. - gondolta, mikor a nagyszobában leült a kopott fotelbe.

Lassan, kényszeredetten indult a beszélgetés, de mikorra megcsörrent a zárban a kulcs, azon vették észre magukat, hogy már egészen jól belejöttek.

- Micsoda kellemes meglepetés! - mosolygott Ági, és leült vele szemben a kanapéra.

Gördülékenyen folyt tovább a társalgás, nevetgéltek is, később meg az esküvőiket idézték fel, ahol a két nő egymás koszorúslánya volt. Igazán jól telt az idő.

Mikor az órájára nézett, látta, hogy már elment vagy két hazainduló vonat, amit kiírt magának a cetlire.

- Nem baj. Negyvenöt percenként indítják a vonatokat. Gyorsan elköszönök, és indulok. - döntött, és fel is pattant a fotelból.

- Ne menj még! Maradj! Olyan régen láttuk egymást! - mondogatták, és ő maradt, mert addigra meglepően jól érezte magát.

Később újra búcsúzni akart, de megint marasztalták.

- Úgy tervezik, hogy majd itt alszom. Tulajdonképpen a rokonaim...Úgysem vár otthon senki, mióta a fiam elköltözött. - gondolta, miközben hátradőlve hallgatta Ágit.

Egy ideje özvegyen élt, nem rég korkedvezménnyel nyugdíjba vonult, így tényleg semmi halaszthatatlan dolga nem akadt másnapra.

- Itt alszom Ágiéknál! - gondolta örömmel magában, és mulattatta, hogy reggel még csak nem is sejtette, milyen érdekesen alakul majd a napja.

Később Ági a TV-t kikapcsolta, - ami egész este halk aláfestést adott a beszélgetésüknek - Lajos meg elbúcsúzott tőle:

- Holnap korán kelek. - mondta, és a fürdőszoba felé vette az irányt.

Ági hallgatott, és kényszeredetten mosolygott vele szemben ülve, mintha hirtelen elege lett volna a vendéglátásból.

Ekkor lopva a faliórára nézett, és látta, hogy az utolsó vonat is elment már.

- Hajnalban megy majd a következő. - villant át az agyán, amikor felkelt a fotelból, az előszobában visszabújt a cipőjébe, és elköszönt:

- Szervusz, Ágikám! Nagyon jól éreztem magam nálatok! - mondta mosolyogva.

Ági az ajtóhoz kísérte, átölelte, megpuszilta, aztán integetett, míg a lépcsőfordulóig ért. Egy emelettel lejjebb járt, mikor hallotta, hogy az ajtón kattan a zár.

- Tudja, hogy ilyen későn már nem járnak a vonatok. - fogalmazódott meg benne a gondolat, de az arcán még ott ült az ünnepélyes mosoly, amivel Ágitól búcsút vett.

- Most mit csináljak? Kétségbeesve kereste a megoldást a csukott kapu mögött.

- Nem merek az utcán mászkálni ilyen későn! Különben is! Hová mehetnék? A Keletibe?

Beleborzongott, mikor elképzelte, hogy egész éjszaka ott várja az első vonat indulását.

A kapunak támaszkodott, és látta, hogy lefelé is vezet egy lépcsősor. Elindult rajta. Odalent korom sötét volt, de kis idő múlva megszokta a szeme. A sötétben is jól kivehető volt, hogy a fal mellett áll a ház két szemétgyűjtő konténere. Az egyik oldalához valami lapos tárgyat támasztottak.

- Hullámpapír. Valami háztartási gép doboza lehetett. - gondolta, miközben végigfektette a két kukán. Levette a cipőit, hogy ne nyomja éjjel a lábát, és felkuporodott a tetejükre. Gondosan elrendezte a szoknyáját, aztán a táskáját az ölébe tette, és ráhajtotta a fejét. Hajnalig bóbiskolt. Mikor meghallotta a lakásokból kiszűrődő első zajokat, visszabújt a cipőjébe, és elindult a Keletibe.

Rutkai András

Huzat

Anikó néni, édesanyám unokatestvére szakácskönyv nélkül szeretett kísérletezni a konyhában, és általában kiváló ételeket sikerült főznie. Egy májusi hétvégén náluk ebédeltünk, és akkor a sűrű húslevesben együtt úszkált másfél kiló marhalábszár, három csirkemell és néhány hatalmas májgombóc! Örömmel figyeltem, ahogy Anikó néni pakolja a tányéromra

az omlós húsokat.

• Ne tessék neki olyan sokat adni! - Szólt aggódva feleségem, Márti.
• Még, még! Abból a májgombócból is kaphatok? - Suttogtam, és Anikó néni hatalmas adagot rakott elém.
• A drágám már felkelt hajnali ötkor - simogatta meg Géza bácsi Anikó néni kezét -, hogy elkészüljön a leves, és puha legyen a hús.
• Géza vásárolta a csirkét és a zöldséget a piacon - árulta el Anikó.

- Én is szoktam anyuval együtt főzni - dicsekedett hároméves kislányunk, Sári. - Tegnap nagyon finom tejbegrízt ebédeltünk!

Géza bácsi alaposan kikérdezte Sárit, hogyan készítették a tejbegrízt, aztán Anikó néni mesélt az aznapi leves fűszerezéséről: öt gerezd fokhagyma, néhány babérlevél és csipetnyi sáfrány került a fazékba.

Második fogásnak egy igazi tavaszi ételt kaptunk, vajas spárgát krumplipürével. Választhattunk savanyúságot: kovászos uborkát, olajbogyót vagy céklát. Géza bácsi töltött a száraz mátrai fehérborból, Sári narancslét iszogatott. Aztán jött a desszert, Anikó néni elkészítette mindenkinek

a kedvencét. Sári somlói galuskát ehetett, Márti vaníliás pudingot, én pedig sárgabarackos rácsos süteményt. Éreztem, hogy különleges a lekvár íze, nem túl édes, egy kicsit kesernyés, telitalálat a tésztához. Ragyogóan éreztük magunkat.

Anikó és Géza versengett, hogy elmeséljék élményeiket. Szerettek utazni

az országban, és a Skodájukkal sokat barangoltak, a turistakönyveket is gyűjtötték. Sátoraljaújhelytől Szentgotthárdig, Gyulától Sopronig mindenhol megfordultak, és rengeteg emlékezetes kaland kötötte őket a különböző tájakhoz.

A másik szenvedélyükről, a komolyzenéről is szívesen beszéltek. Rendszeresen jártak koncertre, Mozart és Beethoven volt a kedvencük.

Ha Pestre jött egy ismert zongorista vagy hegedűs, akkor Gézáék biztos, hogy meghallgatták az előadást. Anikó néni korábban csellózott, tagja volt szimfonikus zenekaroknak és kamara együtteseknek.

A pletykák szerint a harmincas éveinek közepén valami románca szövődött egy híres német karmesterrel, aki aztán - a szép ígéretek és a felejthetetlen közös külföldi utazások ellenére - rútul elhagyta. Ezután Anikó kisebb hullámvölgybe került, és néhány hónapig egy vidéki szanatóriumba kezelték.

A mendemondák arról is szólnak, hogy ebben az időszakban inkább a nők társaságát kereste, később összeköltözött egy Karola nevű brácsással. Aztán egy operaházi bemutatón megismerkedett Géza bácsival, a jó nevű ügyvéddel, és hamarosan kiderült, mindketten úgy érezték, megtalálták

igazi párjukat. Az esküvőjük után nemsokára Anikó influenzás lett, és a jobb kezének izülete begyulladt. Először úgy tűnt, hogy csak pár hétig kell abbahagynia a zenekari szereplést, de később az orvosok elmondták, hogy soha többé nem muzsikálhat koncerten.

• A hülye huzat miatt! - Emlékezett néha mérgesen. - Mert megfáztam március végén. Kettőnk közöl valamelyikünk nyitva hagyta az ajtót!
• Talán nem csuktam be a nagyszoba összes ablakát. - Mondta bűntudattal Géza bácsi.
• Lehet. - Válaszolta Anikó.

A kiadós ebéd után hazamentünk, hogy Sári a saját ágyában aludhasson, és mi is lepihentünk Mártival.

• Szúr egy picit a pocakom - panaszkodtam.
• Persze, mert annyit zabáltál!
• Nem tudtam ellenállni a csirkemellnek ...
• ... és a marhahúsnak.
• ... meg a májgombócnak.
• ... a krumplipürének.
• ... a rácsos tésztának.
• Akkor szenvedj! Legközelebb majd nem leszel olyan mohó!

Aztán estére rendbejöttem.

Néhány hónappal később újra meghívtak minket Gézáék. Nagy örömünkre hasonló levest kaptunk, mint legutóbb, csak most a lábszár helyett pulykacomb gőzölgött a fazékban. Anikó néni éppen narancsszörpöt töltött Sárinak, mikor Géza bácsi büszkén hozta a konyhából az aranyló húslevest, máris éreztük a fűszeres illatot.

• Drágám, csukd be az ajtót! - Kérte Anikó.
• Egy pillanat, kedvesem - Válaszolt Géza bácsi -, csak lerakom

a tálat.

Már ugrottam is az ajtóhoz, hogy segítsek.

• Iszonyú a huzat! - Panaszkodott Anikó.
• Bezártam az ablakot a konyhában - nyugtatta Géza.

Anikó néni még annyit mondott remegő hangon:

• Mindannyian beledöglünk!

Igyekeztem, hogy egy picit kevesebbet egyek, mint múltkor, de most is minden falat fantasztikusan ízlett! Második fogásnak rántott gombafejeket kaptunk sajtmártással, aztán jött a szokásos desszert: Sárinak madártej, Mártinak puding, nekem pedig rácsos tészta. Megint iszonyatosan jól laktunk, aléltan hallgattuk, ahogy Géza bácsi mesél egy könyvről, melyet Anikó néni polcán talált. A valós történetet feldolgozó regény arról szól, hogy az 1920-as években a Tiszazugban néhány asszony úgy tette el láb alól a férjét, hogy a légyfogó papírról leáztatták az arzént, és a mérget belekeverték a férfiak ételébe. Általában azért gyilkoltak a nők, mert a párjuk túl sokat ivott, verte az asszonyt és a gyerekeket. Márti megkérdezte Géza bácsitól félálomban:

• Hogyan is lehet leszedni a légypapírról az arzént?
• Törődj bele, Mártikám - szóltam tudásvágyó páromhoz -, mostanában már nem mérget raknak a csapdára! Találnod kell egy másik módszert!

Nem sokkal később hazamentünk, megint szundiztunk, és ismét fájni kezdett a gyomrom. Már nem is szóltam Mártinak. Gondolkodni kezdtem.

Sári és Márti nem panaszkodott, tehát valami olyan étel miatt lehet

a problémám, melyet hármunk közül egyedül én ettem. A levesből és

a második fogásból ők is kaptak. És a süti? Igen! A rácsos tészta!

Anikó néni madártejet készített Sárinak, Mártinak pedig a pudingot!

Az a nyavalyás barackos lekvár! Világos: rajtam kívül még Géza majszolt a sütiből. Anikó is a madártejből vett magának. Ráadásul Géza négy vagy öt szelet rácsos tésztát kapott, állandóan kínálta a felesége. Én csak kettőt raktam a tányéromra, bár igen finomnak tűnt, de igyekeztem visszafogni falánkságomat. Biztos, hogy a süti miatt fájt a gyomrom! El is határoztam, hogy legközelebb hozok haza rácsos tésztát, és megvizsgáltatom egy szakértővel!

Sajnos nem volt legközelebb. Néhány héttel később, rövid szenvedés után elhunyt Géza bácsi, és Anikó ezután nem hívott minket ebédre. Így aztán nem kaptunk Anikó nénitől soha többé húslevest, madártejet, pudingot és finom rácsos tésztát.

Jelige: TRISTAN

A trombitás legendája

- Elnézést! Uram! Szabad?

- Igen, igen, bocsánat- riadt fel a férfi, majd rögvest fel is állt, helyet adva az új felszállónak.

- Köszönöm. Nem baj, hogy az ablak mellé szeretnék ülni?

- Nem, persze - mondta, közben a kabátja ujját elhúzta a szája előtt, letörölve az alvás közben kicsordult nyálat.

- Köszönöm-hálálkodott az idős hölgy és lehuppant az ablak és a férfi közé. - Hoppá, egy képeslap, az öné? - mutatott a padló felé.

- Igen. Minden bizonnyal- vette át a hölgy kezéből a felé nyújtott lapot.

- Nagyon szép. Karácsonyi?

- Igen, igen - motyogta zavartan a férfi és a belső zsebébe rejtette a lapot. Most jutott eszébe, hogy azt sem tudja, hogy mit ábrázol a képeslap díszítése. Csak a hátoldalán lévő szöveget olvasta el, már vagy százszor; "Gyere haza és mindent megtudsz! Csókol anyád."

- Elszundikált? Nem csodálom. A Mississippi csodálatos, megnyugtat, a hajó elringat, a táj pedig álmodozásra csábít - sóhajtott. A nevem Mrs. Jenna Taylor.

- Örvendek, Gab Miller vagyok.

- Ó, mint a híres jazztrombitás?

- Igen, pont - mosolygott Gab.

- Imádom a jazz-t. Meglepődött? A korombeliek általában nemigen kedvelik a modern zenét, de én odavagyok érte- fecsegett Mrs. Taylor.

A férfi helyeslően bólogatott, és csak most vette észre, hogy alig van utas a hajón, szinte az összes pad üres, csak lézengnek az emberek, nem is értette miért mellé telepedett le ez a fecsegő öregasszony. Szép lassan a gondolataiba merült, kizárva a külvilágot, de legfőképpen az újdonsül útitársa károgását.

A gőzhajó kürtje térítette vissza álmélkodásából. Mrs Taylor még mindig beszélt hozzá, de ő egy szót sem tudott volna visszaidézni tőle.

- Nekem is volt egy fiam! Olyan jóképű volt mint maga- vigyorgott. Elesett a Nagy Háborúban. Önként jelentkezett, nem is értem, meg volt mindene...

- Sajnálom- kényszerítette reagálásra magát Gab.

- Önnek van családja?- érdeklődött Mrs Taylor.

- Igen, van. Feleségem és két kisfiam. - felelte.

- Ők? Nem utaznak magával?

- Nem, ők nem - próbálta szűkre szabni a beszélgetést a férfi. Nem sikerült...

- Miért?- érdeklődött.

Gab látta, hogy ebből nem tud szabadulni, ezért minden mindegy alapon jópofát vágott hozzá és belement a beszélgetésbe.

- Nemrég tértünk vissza Európából, eléggé fárasztó volt számukra az út és az ott tartózkodás is, ezért úgy döntöttek, hogy otthon maradnak Memphis-ben.

- Ó! Európa csodás! Irigylem magukat, az a sok szép régi műemlék! Én még sohasem jártam ott, az egész földrészt bebarangolnám, minden látványosságot megnéznék. Maguk is ezt tették, igaz?

- Nem, nemigen volt rá időnk. Sok városban jártunk, de csak színházakban és bárokban értem nyomon Európát.

Mrs. Taylornak leesett a tantusz:

- Aha!- jött rá a megoldásra- Maga az a Gab Miller?!

Gab meg sem próbált válaszolni.

- Micsoda megtiszteltetés egy ilyen hírességgel utazni, el sem hiszem - majd pár perc levegő - vétel nélküli áradozás következett.

- Most is zenélni megy New Orleansba?

- Nem, most nem. Az anyámhoz tartok.

- Biztos nagyon büszke önre! - mosolygott a hölgy.

- Nem, nem igazán- hajtotta le a fejét Gab. Valami arra késztette, hogy megnyíljon ennek az idegennek. Végeredményben soha senkinek nem beszélt a gyerekkora gyötrelmeiről, még a feleségével is nagy nehézségek közepette osztott meg pár emlékfoszlányt erről az időszakról.

- Meséljen- biztatta útitársa.

- Anyám első generációs olasz bevándorlók gyermeke. El tudja képzelni mekkora szégyen 16 évesen teherbe esni egy olasz lánynak!? Ráadásul házasságon kívül!? Anyám gyakorlatilag a születésem pillanatában eldobott, két éves koromig a nagynéném és a férje nevelt, a nagyszüleim felügyelete mellett. Egyébként ezt is csak véletlenül tudtam meg az unokatestvéreimtől, akik csúfolódásként vágták a fejemhez még kamasz koromban. Mit mondjak, letaglózó élmény volt számomra. Anyám nem beszélt erről az időszakról hiába is kérdeztem. A nagyszüleim úgy mesélték, hogy anyámnak abban az időben egy John Miller nevű fickó csapta a szelet és én egy elhamarkodott, és elhibázott éjszaka miatt születtem, ami után anyám nem is látta többé a férfit.

Később hozzáment Steve Carter nevű rendőrhöz, ő lett az én nevelőapám. Rosszul bánt anyámmal, kegyetlenül velem. Állandóan éreztette velem, hogy én csak harmadlagos vagyok a családban, a húgom születése után negyedleges. Nem éltünk szegénységben, de tőlem megvonták szinte minden jót, legfőképp a szeretetet, sok megaláztatásban volt részem a családomban és a tágabb környeztemben is. Egy nagyapámtól kapott zenedoboz jelentette az otthon biztonságát számomra, semmi más, és ez a kis tárgy gyújtotta fel bennem a zene iránti vágyamat. Éjszakánként ennek a dallamára álmodoztam, arról, hogy az igazi apám, John Miller egyszer eljön értem, magával visz és ő nevel fel szeretetben, gazdaságban. De hiába vártam. Tanulni nem engedtek, dolgoznom kellett, eltartani magamat. A nagyapám olykor - olykor küldött pénzt és meghagyta, hogy azt rám fordítsák, de nem így lett, soha nem lett jobb nekem egy fikarcnyival sem.

Az utcagyerekek között azonban hamar társakra találtam, összeismerkedtem a rabszolgák leszármazottaival, akik nagy része hasonló sorson tengődött, mint én, de ők mélyszegénységben, mégis boldogan. A zenéjük rabul ejtett az első pillanattól fogva. Már csecsemő korban átjárta őket a zene, én csodáltam őket ezért, és minden vágyam volt, hogy elsajátítsam az életérzésüket, a zene iránti rajongásukat és tudásukat. Sikerült is, szinte minden időmet velük töltöttem, és folyvást gyakoroltam. Akadt egy jó barátom egy francia-kreol családból származó srác, Gitan. Ő nélküle most nem lennék ott, ahol tartok. Olyan idős srác volt mint én, de ő gazdag és tanult, viszont saját magamért lett igaz barátom. Megértettette velem, hogy vannak értékeim, és nem vagyok hitványabb, mint a gazdag és sikeresebb emberek, nem kell alsóbbrendűnek éreznem magam, ő volt az első, aki hitt bennem, már akkor, amikor még én sem magamban.

Észrevettem, hogy a zenével ki tudok törni, ezért eltökéltem, hogy mindent megteszek, hogy híres zenész legyek nem utolsó sorban azért, hogy megmutassam mindenikek, hogy én is érek valamit. Gitan némi csellel pénzt szerzett a szüleitől, amiből megvettük az első trombitámat. Mivel a helyiek is úgy tartották, hogy van bennem tehetség a pártfogásukba vettek, csakhamar bizalmukba fogadtak és esélyt adtak, hogy bárokban, lokálokban léphessek fel a zenekaraikkal. Kezdtem pénzt keresni, igaz nem sokat, de minden centet hazaadtam, vágytam rá, hogy anyám és a nevelő apám is elismerjék a tehetségemet, legalább a keresetem miatt. Nem így lett. Emlékszem, kb 15 éves lehettem, amikor nagy boldogan rohantam haza, hogy elújságoljam, hogy felvettek a zeneakadémiára. Erre a nevelő apám az újságból fel sem nézve közölte velem, hogy ő bizony nem költ rám egy fityinget sem, hogy mihaszna zenész legyek, márpedig nekem a gyapotföldeken a helyem. Titokban mégis eljártam a zeneiskolába, éjjel bárokban zenéltem, a keresetemet a tanulásomra költöttem, megnősültem, aztán szépen lassan felkapott zenész lettem, de ez már történelem.

Anyámra visszatérve; ő nem állt mellém soha a nevelőapámmal szemben. Miután Steve meghalt azt hittem végre anyám szívében a megfelelő helyre kerülök.

Egy fellépésre tartottam, amikor a buszon egy ismerős hölggyel szóba elegyedtem. A beszélgetés közben elkottyantotta, hogy ő, az én apám, John Miller közeli rokona. Felkeltette az érdeklődésemet, kérdezgetni kezdtem, és egy igen érdekes dolgot tárt fel előttem. Azt állította, hogy John Miller nem lehet a vér szerinti apám, mivel egyrészt tudomása szerint soha ne feküdt le anyámmal, másrészt azóta sem születtek gyerekei, pedig ezidáig három felesége is volt.

Karácsony előtt volt, mint ma. Elmentem anyámhoz, vittem neki bort és csokoládét, szelíden beszélgettünk, majd előálltam a kétségeimmel. Megkértem, hogy öntsön tiszta vizet a pohárba, és immár 35 év után árulja el nekem, hogy ki is az igazi apám. A válasza teljesen váratlanul ért és meghökkentett; olyan dührohamot kapott, amit az én szolid és mindig barátságos anyámról el sem tudtam képzelni: "Nem érdekel a fájdalmad! Szenvedtem én eleget te miattad! Ne is gyere ide többé, hagyj engem békén ezzel" ordítozta felém. Elrohantam, azóta nem is láttam anyámat. Nem sokra rá a feleségemmel Memphisbe költöztünk, oda szólított a karrierem, új életet kezdtem, megpróbáltam elfelejteni múltat. Ennek már 3 éve.

- Megható történet- sóhajtott együttérzően Mrs Taylor.

- Pár napja ez a képeslap érkezett tőle- nyújtotta át a belső zsebéből.

- Hm... Talán megoldódik a rejtély. Szép az a képeslap. Angyalok trombitával. Találó.

- Az. - vette vissza Gab a képeslapot. Most nézte meg igazán, hogy mit ábrázol. Valóban egy angyalsereg volt rajta, középen egy finom arcvonású, többiekhez képest hatalmas termetű angyallal, trombitával a kezében.

- A rejtély viszont sajnos nem oldódik meg. Amikor visszaértem Európából két levél fogadott, az egyik ez a képeslap volt, a másik három nappal későbbi dátumú, és a húgom írta benne azt, hogy anyám váratlanul meghalt.

A gőzös lelassult a kikötőhöz érve, majd megállt, és lehorganyozott.

- Hát, vége az utazásnak, ez már New Orleans - tűnődött Mrs. Taylor.

Gab lesegítette útitársát a hajóról, a mólón elbúcsúztak, majd gondolataiba merülten ballagott a közelben várakozó taxik felé.

-Gab! Egy pillanatra- csengett fel az ismerős hang.

A férfi megfordult. Mrs. Taylor állt mögötte, kezében egy hatalmas fényképezőgéppel, amit rögtön el is sütött, mikor Gab megfordult.

- Köszönöm az interjút! Címlapra teszem a holnapi számban. - rikácsolta a nő, majd korát meghazudtoló fürgeséggel pattant be a mellette várakozó kocsi nyitott hátsó ajtaján, ami nagy gázzal rögtön el is indult a város felé.

- Szemét hiénák! - morogta egykedvűen Gab, majd fogott egy taxit és a temetőbe vitette magát.

A temetőhöz közeledve egyre jobban elszorult a torka, szorított a mellkasa, és nehezére esett levegőt venni. A sírok között bolyongva már egyre nehezebben tartotta magát, de amikor megpillantotta anyja nevét a sírkövön kitörtek belőle a könnyek. Sírt ahogy még soha, egész élete minden fájdalma ott és akkor csapódott le. Bármit megadott volna azért, hogy élve lássa anyját, legalább a búcsú erejéig.

Már sötétedett amikor felocsúdott. Lassan összeszedte magát, egy utolsó pillantást vetett a sírkőre, képzeletben búcsúcsókot adott anyja homlokára, és elindult. Karácsony este volt az utcák néptelenek csak ő barangolt céltalanul, amíg csak a templom előtt találta magát, ott ahová gyerek korában járt. A misének már vége, de ő mégis úgy érezte hogy most itt a helye, hát lenyomta a kovácsolt vas kilincset, az ajtó kinyílt, ő belépett. A templom üresen kongó visszhangjai nyugalommal töltötték el, gyertyák égtek az oltár körül. Beült egy padsorba és elmerengett a fények játékán.

Valamin megakadt a tekintete. Egy freskó volt az a szentély szegletében, amit azelőtt még nem látott, vagy legalábbis nem tűnt fel neki. Most a karácsonyi fényben megmutatta magát. Egy csapat angyalt ábrázolt, középen egy nagyobb, trombitát fújó angyali lénnyel. Ez a lény mintha az ő arcát viselné. Elővette a zsebéből a képeslapot és döbbenten tapasztalt, hogy az azon ábrázolt vezér angyal arcvonása is megszólalásig hasonlít a freskóéra.

- Gabriel! - törte meg a néma csendet egy hang. A férfi összerezzent.

- Louis atya!

- Megismertelek, ám még ilyen félhomályban is.

- Dicsértessék, atyám!

- Mindörökké, fiam. Mi járatban itt? Karácsony van, miért nem a családoddal vag? Nem mintha nem örülnék, neki, hogy legalább ilyenkor meglátogatod öreg barátodat, de ebben az időben csak az ilyen magányos vénemberek vannak itt, mint amilyen én vagyok.

- Anyámhoz jöttem- csuklott meg a hangja, miközben megölelte a papot.

- Hát igen, a múlt héten temettük el. Halála pillanatáig várt téged.

- Európában voltam, amikor hazaértem ez a képeslap fogadott. - nyújtotta át a lapot. Nem tudtam időben ideérni.

Louis atya felvette olvasószemüvegét és a gyenge fényben addig fordítgatta, amíg el tudta olvasni: "Gyere haza és mindent megtudsz! Csókol, anyád."

- Értem - sóhajtott a pap. - És te abban bíztál, hogy végre fény derül a származásodra!?

- Igen. De már nem érdekel. Anyám halott, mást meg nem fogok vegzálni, hogy mondja el amit tud.

Louis atya, lehajtotta fejét, sóhajtott, aztán öregesen leült a legközelebbi padra.

- Ülj le, fiam, ide mellém.

Gab engedelmesen mellé telepedett.

- Ez nem az én privilégiumom lenne, de ahogy mondtad, anyád halott és mástól nem is tudhatod meg az igazságot.

Mély levegőt vett, belenézett Gab szemébe és belekezdett.

- Gabriel! Nyilván tudod, hogy mekkora szégyen egy olasz lánynak és a családjának, ha férjhez menetel előtt teherbe esik. Azt kell, hogy mondjam, hogy a könnyebbik rosszat választottuk a magyarázat gyanánt. Édesanyád eljött hozzám, amikor felfedezte, hogy teherbe esett és elmondta nekem, hogy hogyan történt. A története hihetetlen volt, de megesküdött az Élő Istenre, hogy igazat mond. Annyira kétségbe volt esve, hogy az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta, én voltam az utolsó reménye.

- Mondja már, atyám, mit mondott önnek anyám.

A pap újra mély levegőt vett, tartva a következményektől, majd végül válaszolt a feltett kérdésre:

- Azt, hogy neked nincs apád Gabriel. A szó biológiai értelmében legalábbis nincs.

- Mi? Hogy? Ezt hogy mondhatja?- kapkodott a levegő után Gab.

- Anyád, elmesélte, hogy álmodott egy angyalról, aki szeretkezett vele, és megtermékenyítette, azt mondta neki, hogy ő Gábriel arkangyal. Anyád olyan részletességgel mesélte el, hogy kétség nem férhet hozzá, hogy valóban átélte, és tudván tudtam, hogy előtte férfi nem érintette. Tudtam, hisz a gyóntatója voltam.

Gabriel! Amit édesanyád állít, az igaz. Hidd el, hogy megfelelően körbejártam a történetét, elvittem egy nőgyógyászhoz, de beszéltem az elöljáróimmal, még a Vatikántól is tanácsot kértünk. Nem fedtem fel a kilétét, megpróbáltam megvédeni, nem akartam, hogy pletykalapok címoldalára kerüljön, mocskolódások közepette és azt sem, hogy megcáfolni igyekvő kutatók lepjék el a templomomat, meg a családotokat. Ezért találtuk ki édesanyáddal, hogy John Miller az apa. Miller jóravaló fiatalember volt, hozzánk járt misét látogatni, keresztényi kötelességből és némi anyagi támogatásért cserébe beleegyezett, hogy névleg a gyermek apja legyen, de ennél többet nem tett, nem is kívántunk tőle.

- Azt akarja nekem bemesélni padre, hogy valami égi csoda folytán én egy szűzi fogantatás eredménye vagyok?

- Ez nem mese Gabriel!- állt fel Louise atya a padtól. - A természetben akad rá példa, és ne felejtsd el, hogy hitünk egyik alap pillére is a szűzi fogantatás. Ha egyszer megtörtént, márpedig megtörtént, miért ne következhetne be többször is!?- mutatott egy szűz Máriát ábrázoló szoborra. - Nézd Gabriel - lépett az oltár melletti freskóhoz - Ezen a freskón Gábriel arkangyal szerepel, kezében egy trombitával! A te arcodat viseli! Ez egy több száz éves festmény! A festőnek is látnia kellett életében az arkangyalt, őt festette meg! Az arcvonásaidat és a tehetségedet is ettől a lénytől örökölted! Ez a csoda Gabriel! Te egy csoda vagy!

Ezek az utolsó mondatok még a fülében csengtek akkor is, amikor már jócskán maga mögött hagyta a templomot. Egész hátralévő életében a fülébe csengett. Ezzel a tudattal élte meg az életét.

Aznap, karácsony éjszakáján, New Orleans-t belepte a hó.

LUKÁCS NOÉMI

Az élet bálja

Ott ültem hosszú, fekete ruhámban a bálterem egyik székén. Fekete kesztyűmet húzkodtam fel a karomon. A hajamat szorosan hátrafogva, kontyba tűztem fel. Az Unottsággal érkeztem erre a bálra, de miután egy - két esetleges kérőmnek bemutatott, valahol elhagyott. Egy kicsit sem bántam. Azt reméltem, így talán jobban fogom élvezni ezt a különös bált.

Az élet bálját, ahova mindenki meghívást kapott. Így jelen voltak a gazdag dámák a partnereikkel, mint a Kapzsiság, Zsörtölődés és a Gőg. Megjelentek a méltóságos polgári kisasszonyok, karöltve a Kevélységgel, Büszkeséggel, Fukarsággal. A szegény család lánykái is bemerészkedtek a Csüggedéssel, Elutasítottsággal, Szégyennel. A ruhák fazonjai különböztek. Valaki a kor legdivatosabb ruhájában páváskodott, valaki szerény, de azért némi eleganciát sugárzó darabban jelent meg (mint én), és voltak, akik roppant egyszerűen öltöztek fel. Ugyanakkor abban minden ruha megegyezett, hogy fekete volt a színe. De ez nem számított különösképpen a társadalmi normákban, mivel a tekintélyes jövedelmű hölgyek nem társalogtak a polgári lányokkal, ahogy a középosztály sem ereszkedett le a szolgáló réteghez. A tánc zavartalanul zajlott a teremben. Én már elfogadtam a Magány felkérését, mert szegény olyan egyedül volt. Ó, de már mennyire bántam! Igazán nehéz táncpartnernek bizonyult. Sokszor drámaian megpörgetett, miközben arról beszélt milyen magányos, és én ezt fel sem tudom fogni. Valójában igenis el tudtam képzelni, hiszen gyakran egy-egy pörgetés közben még a kezemet is elengedte. Miután alább hagyott a forgás okozta émelygés, csak akkor köszörültem meg a torkom, hogy még mindig jelen vagyok, mert ő ugyanis nekem háttal a hatalmas ablakokon keresztül a csillagokra bámult. Éppen leültem, hogy kipihenjem magam, amikor semmi lelkesedéssel, teljes merevséggel a Depresszió hajolt meg előttem, és invitált táncra. Ódzkodtam egy újabb szenvedéstől, de olyan szomorúság sugárzott a szeméből, hogy nem tudtam nemet mondani. Ez a partnerem merőben különbözött az előbbitől, de kellemesnek őt sem mondtam volna. Igazán lassan vezetett, még élvezhetőnek is lehetett volna nevezni, ha nem szorított volna annyira magához. Olykor a levegő is kiszaladt a tüdőmből. Mikor hangot engedtem némi fuldoklásnak és elégedetlenségnek, akkor felháborodva mentegetőzött. A zenére fogta bánásmódját, mondván, hogy mennyire szívfájdító és orrlógató ez a dallam. Szusszanni sem volt időm, mert a következő táncom az Önsajnálaté volt, aki nem törődött azzal, hogy sokszor a lábamra lépett, így nem csoda, hogy alig vártam, hogy elköszönhessek ettől az alaktól. Most, hogy végre ott ülhettem a széken émelygő gyomorral, sajgó tüdővel és agyontiport lábakkal, arra gondoltam végre elengedhetem magam, és talán élvezhetném is ezt a helyet. Alig végig gondoltam ezt, a szemem megakadt a szoknyám legalján. Méltatlankodva néztem meg közelebbről, hogy a fekete csipke szegély leszakadva lóg. Önkéntelenül is az idegesítő Önsajnálat jutott eszembe. Csakis akkor szakadhatott el a ruhám, mikor szerencsétlenül lépkedett tánc közben. Érezni kezdtem, ahogy felhevül a véráramlat a testemben. Már majdnem utat engedtem az indulataimnak, amikor oldalra tekintve két másik lábat vettem észre. Gyorsan felegyenesedtem. Igen, a Harag ült mellettem. Abban a pillanatban, hogy ráemeltem a szemeimet, rázendített ádáz hangerővel, nem palástolva felháborodását az elszakadt ruhám miatt. Már kezdtek többen felfigyelni mérges, oda nem illő szavaira, mikor hirtelen torkára forrt a szó. Villámgyorsan felpattant, meghajolt és eliszkolt. Értetlenül pislogtam utána, majd ismét a ruhámra szegeztem tekintetem. Lázas gondolkodásba kezdtem, hogyan lehetne orvosolni ezt a kis malőrt, amikor az orrom előtt két különböző kéz tűnt fel. Az egyik roppant meghökkentően nézett ki: az ujjai görbék és csontosak voltak, a tenyere sápadt és eltorzult a fekélyektől. Kicsit sem volt megnyerő. A másik kéz ápolt és férfias volt. Az egyetlen furcsaság egy seb volt a tenyere közepén. Kétkedve, de megragadtam ezt az erős kezet. Határozottsággal, egyben gyengédséggel vezetett be a táncparkett közepére. Bevallom, kényelmetlenül éreztem magam ott. Eddig csak a terem szélén táncoltam, ahol elvegyültem a többi két ballábas között, de most itt középen minden szem ránk szegeződött. Féltem, hogy partnerem nem lesz jobb az előbbi felkérőimnél, és ő is megaláz. Így a társadalmi etikettet megszegve nem néztem rá. Meghajlással nyitottuk a táncot, majd felcsendült az első dallam. Felkaptam a fejem ezen a szokatlan zenén. Még sosem hallottam ehhez foghatót. Tiszta volt, ártatlan, amit még nem szeplősített meg semmi evilági. Rápillantottam más párokra, de ők ugyanolyan érzelemmentesen hallgatták ezt a dallamot is, mint az előbbieket. Az első lépéseket óvatosan tettem meg. Szigorúan egy - egy sarokra összpontosítva. De aztán a zene elvonta figyelmemet, és a testemet is egyre jobban átjárta. Az idő megállt. Mire észbe kaptam, a tánc tüzes volt, és egyre nagyobb békességgel töltött el, mintha a fellegekben szárnyaltam volna. A levegő szikrázott, és megtelt tapintható feszültséggel, de már nem érdekelt. Elvesztem abban a szeretetben, amellyel vezetett. Hirtelen elfelejtettem az előbbi botlásaimat és az utána levő fájdalmaimat. Csukott szemmel szeltem át a termet, mert a Partnerem magabiztosan tartott. Nem tudom mikor történt, de már tökéletesen megbíztam Benne, és tudtam, nem kerülök nevetség tárgyává. Már biztonságban éreztem magam az Ő erős kajai között. Ha rajtam múlt volna, sosem ért volna véget ez a tánc, ez a pillanat, de a zene elkezdett halkulni, majd vége lett. Mikor kinyitottam a szemem, az első, amit megpillantottam, a terem szélén álló nők döbbent, rémült és szörnyülködő arca volt. Kerülve Párom tekintetét, gyorsan meghajoltam. Akkor vettem észre, hogy fekete ruhám hófehérré változott. Mellénél gyémántok csillogtak. Fehérarany korona díszítette gyönyörű, selymessé változott hajamat. Mikor felpillantottam a plafonra, a gyengén pislogó gyertyák helyett színarany csillár lógott alá. Odafordultam a sarokba, hogy megpillantsam a zenekart, akik az angyalok dallamát szólaltatták meg az előbb. Megrökönyödésemre nem a Búbánat zenekar tagjait láttam. A karmester nem a Reménytelenség, hanem a sziporkázó Remény volt. A vonós helyén nem a Kudarc, hanem a Győzelem lengette diadalmasan vonóját. A fúvós helyén nem a Hitetlenség volt, hanem az Hit állt sugárzóan. Majd az üvegpoharak csillanása vonta el a figyelmemet róluk. Elkerekedett szemmel néztem, ahol eddig a Keserűség állt életuntan osztogatva sötét, megromlott puncsát, ott most az Öröm integetett felém. Zavaromban csak visszamosolyogni tudtam rá. Majd a kijárat felől jövő hangos zörgés felé fordultam. Még éppen láttam, ahogy a bütykös kezű Halál felpattan sárga lovára, és még utoljára fogcsikorgatva rám néz, majd elvágtat az előbbi felkérőimmel. Megdöbbenten néztem vissza a hölgyek ítélkező, vádló és üres tekintetére, akik mindebből semmit sem láttak.

Végül ránéztem a Partneremre. Ő a Királyok Királya, az én Megváltóm, aki megmentette az életemet a Haláltól! A zene újra felcsendült, és tudtam, mostantól örökre velem táncol az életviharain keresztül!

Deák Mária

Kunságom

Nem emlékszem rá, hogy mikor tudatosult bennem, hogy a "kun vér" milyen szerepet játszik az életemben, abban viszont egészen biztos vagyok, hogy igaz a mondás, miszerint - A vér nem válik vízzé. Tudom, hogy a genetika már sok mindent igazolt és cáfolt is ezzel kapcsolatban, nem célom bármilyen vitát kezdeményezni ebben a témában. Egyszerűen leszögezem, hogy az életemben milyen meghatározó volt, hogy felfedeztem a gyökereimet. Nem tudatos útkeresés volt ez. Egyszerűen meghatározhatatlan és megmagyarázhatatlan, valami ismeretlen ősi ösztön vonzott mindig a szüleim szülőhelyéhez Kisújszálláshoz. Gyerekkori halvány emlékeim, amikor nyáron megérkeztünk "haza" - apám mindig ezt mondta, amikor leszálltunk a vonatról. "- Itthon vagyunk." Az, hogy ez a két szó akkoriban mit jelentett számára csak később értettem meg. A hazaérni, hazatalálni, hazamenni bár már nem a szülői házba, de valahová, ahová tartozik, ahonnan nem tépheti ki semmi a gyökereket, mert szívósan ragaszkodnak abba sárba, amin keresztül gázoltunk a városon át a vasútállomástól kilométereket gyalogolva egy kis fehér-falú házig, ahol a legidősebb testvére élt még, egyedül ötök közül, aki nem hagyta el a jobb élet reményében a mezővárost.

Azok a nyarak, a rácsodálkozás a füzekre, a nem ütköző tekintetem szabadsága, a gémeskút, ami ugyan volt a Pilis hegyei között is a réten - hiszen akkoriban a lakóhelyemen is tartottak még teheneket, akiket reggel legelőre hajtottak és este pedig hangos kolomppal indultak hazafelé - mégis más volt ez a kút. A gém árnyéka és az itatót körbeölelő növényzet, a kút kávájára rakott bádogbögre, de még a kanna is más volt, mint odahaza. Mások voltak az emberek is. Az asszonyok arcán valami derű keveredett a szemükben megbúvó bús, de mindig lobbanni kész szikrával. A maguk csendességében tették a dolguk, de sokszor hirtelen haraggal csaptak a sutba valamit úgy, hogy mérgüknek semmi előjelét nem láttam. Anyámnál nem láttam ezt a lobbanékony szikrát, az ő kék szemében mindig csak a beletörődés és a jól elvégzett munka célját láttam és csendes magába vonulást. Apám testvéreit haragos, hőzöngő embereknek tartottam, akik ha összejönnek, mindig vita kerekedik és egyikük mindig haragos lesz valamiért, mintha csak épp rájuk kerülne a sor, mindig megvolt a következő sértődés. Aztán hangos vigasztalgatás meg magyarázkodás semmiségnek tűnő, vélt vagy valós sérelmek, múlt felhánytorgatása, de emlékszem egyszer még abból is harag keveredett, hogy gyerekkorukban hogy hívtak azt a tehenet, amit az anyjuk egy éjszaka letaglózott. Én meg csak csodálkoztam, hogy nagymamám - aki, amikor a történetet hallottam már nem élt, de emlékeim szerint madáralkatú, aprócska öregasszony volt - hogyan is vághatott le egymaga egy marhát. A vita meg csak folyt, hogy Riska vagy Juliska volt-e a kiöregedett tehén neve, és a húst hogyan hordták le a kútba, a kút oldalából vágott alagútba, hogy a tilos vágás ki ne derüljön, no meg, hogy a sok éhes száj elől ne kelljen beszolgáltatni a húst. Mennyire másképp emlékezett rá édesapám, aki a legfiatalabb volt és mivel a fizikuma őt tette alkalmassá arra, hogy leeresszék a kútba és mennyire másként mesélte keresztanyám, aki egyetlen lányként élt a négy fiútestvérével. Ilyen viták közepette ismertem meg azokat a családi történéseket, melyeket egyébként csak úgy biztos nem meséltek volna el nekünk, gyerekeknek. Ezek a mesék pedig egy olyan ízes, édes nyelven folytak, ami számomra ma is a világ legszebb magyarja. Ezt a tájszólást én sosem beszéltem, de amikor huzamosabb ideig voltunk otthon, bizony rám ragadt az 'ízés' és a hangsúlyok máshová helyezése, de még a sok szófordulat és egyes tárgyak más néven nevezése is. Aztán amikor a vita elcsendesedni látszott nótázni kezdtek, csak úgy szinte minden átmenet nélkül. Búsan és vidáman, dühösen és engesztelőn. A nóta aztán feloldotta a vita feszültségét és már egymást ölelve nem is emlékeztek rá, hogy miért is haragudtak egymásra és a világra.

Amit pedig végképp nem tűrtek, ha egy gyerek beleszól a felnőttek dolgába, ha pedig mégis elkottyantottam magam, már zavartak is a 'dógomra, hozzátéve, hogy az árkot el kell kerülni. Akkor a lábam alá kaptam az országutat, ami ott akkor még vagy porzott, vagy cuppogott a sártól. Persze én már nem jártam 'meztébláb, mert az akkor már nem volt való, de azt az érzést, amikor kitárt karommal futottam a levágott tarlón, és magamhoz ölelhettem a világot soha nem felejtem el. A 'pörgős szoknyám ott pörgött csak igazán, és futottam a fűzfákig. Ó hogy szerettem azokat a füzeket. Mert mifelénk nem voltak olyan göcsörtös, girbe-gurba fűzfák, mint Kisújon, no meg a fűzfák alatt mindig volt valami érdekes. A tarlón futottam, de a füzekhez érve lelassítottam a lépteim, sokszor feküdtem hanyatt egy ilyen fa alatt, úgy, hogy a lelógó ágának levele az arcomat érje. Az az érintés, csiklandós levél simogatás, a természetet olyan közel hozta a szívemhez, amit azóta sem éreztem még sehol.

*******************

A bejgli

A karácsonyhoz úgy hozzá tartozik a bejgli sütése, mint a nyárhoz a napsütés. Évek óta saját magunknak sütöm meg ezt a karácsonyi finomságot, mákos, diós töltelékkel, zsíros kelt tésztából, ahogy anyutól tanultam, a tetejét tojással kétszer átkenve, hogy szép márványos legyen, mert igaz, hogy az íze a fontos, de azért a látvány se mindegy.

A gyerekekkel már előre megbeszéltük, hogy ha a férjem édesanyjához megyünk, nem nevetünk - mert a mama már 25 éve (mióta én ismerem) azt mondja, hogy - Idén kivételesen megrepedt a bejgli. - mire a fiúkból kitörni készülő pukkanó nevetést alig bírjuk leplezni. Egyiküknek sürgős dolga akad ilyenkor a fürdőben, a másik a karácsonyfa izzóit ellenőrzi, a férjem meg a hűtőszekrényen lévő hűtőmágneseket kezdi forgatni - hogy leplezze nevetését, amikor a mama vigasztalásába kezdek: - Nem baj, hogy megrepedt, úgy is el fog fogyni, ne aggódjon rajta!

Idén meg mi történt? Édesanyám telefonált. Döbbentem hallgattam, amikor szavai sírós panaszba torkoltak.
- Idén újra kell sütnöm a bejglit. Képzeld el megrepedt, még soha nem jártam így. Új receptet próbáltam, a Nászasszonyomtól kaptam.
Kibuggyanó nevetésemtől a könnyem is csorgott.
- Anyukám! Jó az a régi recept, ne kísérletezgess! - mondtam neki, és megnyugtattam, hogy nem Ő a hibás, hanem az anyósom receptje.

***********

Mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak hatalmas birodalma volt, olyan hatalmas, hogy a Kék Üveghegytől az Óperenciás tengerig terjedt. A hétmérföldes csizma hét napig sem ért volna a végére. Nagy boldogságban élt a király a feleségével és ötéves kis Bence fiával. Palotájuk messze földön híres volt vendégszeretetéről és pompájáról. Igen ám, de a király nagyon jószívű volt, a palota kapujában minden arra járót étellel, itallal kínált. Megesett a szíve az apátlan, anyátlan árvákon, a lovagi torna bevételeit jótékony célra fordította. Hiába intette őt a felesége, ő csak a szívére hallgatott. Lassan megkopott a pompa, kiürült a kincstár. A királynak még fél petákja sem maradt. Egy napon megjelent a végrehajtó és hatalmas pecsétet tett a palota kapujára. Szegény király, hiába könyörgött, hogy felesége és kisfia maradhasson, legalább nekik legyen fedél a fejük felett. A végrehajtó könyörtelenül lobogtatta az orruk előtt a kifizetetlen számlákat. Elbúsult a király. Hatalmas palástja után nyúlt, hogy betakarja vele családját, de eszébe jutott, hogy a palástja sincs már meg, mert a minap egy koldusra terítette.
- Vajon ránk, ki fog palástot borítani? - kérdezte keserűen a királyné. Aztán ölébe kapta Bencét, megfogta a király kezét és mosolyogva szólalt meg.
- Nincs más hátra. Elmegyünk a Hétfejű Sárkányhoz.
A király elborzadt.
- Ahhoz a lelketlen gazemberhez nem megyek.
Az asszony azonban szép szóval, mosollyal meggyőzte a királyt.A Hétfejű Sárkány irodája a Kék Üveghegy lábánál volt. A sárkány minden feje egy-egy íróasztal mögül nézett a várakozókra. Az emberek hosszú sorokban álltak az asztalok előtt. A királynő beállt abba a sorba ahol az íróasztalon ez állt: Zálog
A király csodálkozott, hogy a feleségének akadt még elzálogosítani valója, de nem szólt egy szót sem. A királyné pedig türelmesen kivárta, míg sorra került. Az íróasztal mögül egy pápaszemes, mohó tekintetű sárkányfej rivallt rá.
- Mit hozott?
A királynő a köntöse ujjából elővett egy dobozt, az asztalra tette és felkattintotta a tetejét. Lássatok csodát, mi volt benne? Egy arany jogar, egy aranyalma, és egy orsó aranyfonal. A sárkánynak felcsillant a szeme. A királynő azonban csak a jogart tette az asztalra, a dobozt gyorsan lecsukta és visszacsúsztatta a ruhájába. A sárkány csalódottnak látszott, aztán mustrálgatni kezdte az ékszert, majd kimondta.
- Hétszáz petákot adok érte.
- Ennyi pont elég lesz. - mondta a királyné, pedig mi volt ez a pénz az elveszett vagyonukhoz képest.
- Hozod te még ide a többi kincsedet is. - gondolta kárörvendve a sárkány.
A királyi család - erszényében hétszáz petákkal - elindult az Óperenciás tenger felé. Napokig vándoroltak. Egyszer egy erdei ösvényen elébük toppant egy kunkori farkú malac és egy játék mackó. Bence örömmel ismerte fel barátait, a malacperselyét és Tudort a kedvenc mackóját.
- Meguntunk az üres palotában üldögélni. - szólalt meg Tudor.
- Elhoztam a három petákodat. - rázta meg magát a malac, és belsejében vidáman csörrent meg a pénz.Így már öten folytatták az utat.
- Mégis hová megyünk? - kérdezte a király.
- Oda, ahol megtaláljuk a boldogságunk. - válaszolta a királyné, majd elővette a dobozt és kiemelte belőle az aranyorsót, amire az aranyfonal volt tekerve. - Ez majd megmutatja az utat. - mondta, s az orsó már ki is ugrott a kezéből és gurult-gurult. Bizony alig győzték utolérni. Végül elfogyott a fonal és az orsó egy torony lábánál állt meg. Most mitévők legyenek? Ahogy ott tanakodtak, elébük toppant egy kislány. Nagyon szép kislány volt, de mélységes szomorúság tükröződött a szemében.
- Mi bánt téged kislány? Tudnánk segíteni? - Kérdezte a király.
Panni - mert így hívták a kislányt - elmesélte, hogy a falujukat egy gonosz tündér rettegésben tartja. Már mindenki elmenekült a faluból, nincs senki, aki szembe merne szállni a tündér akaratával.
- Édesanyám beteg. Ide jöttünk a toronyba, itt békén hagy minket. - szipogta a kislány.
- Én is szeretném látni azt a tündért. - mondta a király. Ekkor halk hangon szólalt meg Panni édesanyja a toronyban.
- Csak igazszívű ember győzheti le. Az én Pannim jószívű, de még csak gyermek, én meg túl gyenge vagyok, a faluból az erősek elmenekültek, magunkra hagytak minket.
Ekkor hangos kacagást hallottak és a torony felett egy csodálatos szépségű tündér lebegett.
- Lenyűgöző a szépsége, de a szíve kőből van. - mondta az asszony.
- Ez a torony az Élet Tornya. Olyan kincs van alatta, amit meg kell szereznem. Ezért megbocsátotok? - nevetett gúnyosan a tündér, és varázspálcájával megérintette a torony tövét. A pálca érintésének helyén hatalmas lyuk tátongott. A tündér mohón kereste a tekintetével, mit rejt a gödör. Ott pedig nem volt más csak egy írás, ami így szólt: "Te, aki megtaláltál, kérlek, ültess a helyemre egy gyümölcsfát! Öntözgesd, nevelgesd! Meglátod fáradozásodnak meg lesz az eredménye."
A tündér éktelen haragra gerjedt. Hajából szikrák szálltak a magasba.
- Ó a hisztérika - sóhajtott Panni édesanyja - valami csillogó kincsre számított.
Ekkor a királyné elővette egyetlen megmaradt értékét, az aranyalmát. Mosolyogva nyújtotta a tündérnek, aki megdöbbenve leeresztette a szárnyait. Életében először találkozott az önzetlenséggel, nem kért és mégis kapott. Elszégyellte magát és örökre eltűnt a vidékről. A falucska lakói nagyon hálásak voltak. Bár a király és királyné uralkodói állást többé nem kaptak, de hétszáz petákjukból új életet tudtak kezdeni. A király belátta, hogy önzetlensége mit sem ér bölcsesség nélkül. Telt-múlt az idő, a falu viskóiból takaros házikók lettek. A teraszokon muskátli, a kiskertekben viola virított. Bence malacában egyre több peták csörgedezett, Tudor kényelmes mackóházat kapott. Panni és Bence jó barátok lettek, az Élet Tornya tövében elültették egy almafa magját. Öntözgették, nevelgették, ahogy az írásban olvasták. A magocska hamarosan kihajtott, hajtásból vesszővé, vesszőből sudár kis fává cseperedett. Ahogy növekedett a fa, úgy nőttek a gyerekek is, sokszor üldögéltek az almafa alatt egymás kezét fogva. Ők tudták, hogy ez a fa mégiscsak kincs, de a legnagyobb kincs az volt, hogy rájöttek: Az ember meggazdagodásának az igazi forrása a szíve. Bármilyen hihetetlen is.

HAVASRÉTI ROLAND

A Révész

Hűvös szél söpört végig a sikátoron. A falak közt elszórt szemét szárnyra kelt a hátán, és az újságpapír még sokáig repkedett a házak falai közt, mielőtt landolt volna egy park füvén.

Gergő felkapta az értékes ajándékot, mert már arra gondolt, hogy a karácsony közeledtével jól jön a tűzrakáshoz. Tízéves volt, és mióta az eszét tudta, az utcán élt. Egy fűtőcsővel ellátott ház mellett húzta meg magát, aminek egyik oldalában egy eresz is fedelet nyújtott számára.

A megtalált újságpapírt zsebébe süllyesztve épp ehhez a vacokhoz közeledett. A hely már csak azért is megérte, mert közvetlen mellette egy étterem személyzeti bejárója volt, és a konyhások az ételmaradékokat itt szortírozták szét a különböző tárolókba. Gergőnek mindig volt mit ennie, így nem különösen aggódott a város fölé emelkedő erdős hegy felől érkező hideg szél miatt. Egy ideig elgondolkodott azon, hogy a többi hajléktalan vajon miért nem használja ki a város eme csodás szegletét, de válasz nem érkezett rá. Egyszer járt erre egy férfi. Gergő odament hozzá, és megkérdezte tőle, alhatna-e itt éjszakára. Ám a hajléktalan, akárcsak az összes többi ember, rá sem hederített a fiúcskára. Levegőnek nézte, és még arra sem méltatta, hogy felé fordítsa a fejét. Gergőben ekkor kisebb harag lobbant, és odament a földön ücsörgő férfihoz. Megragadta a vállánál fogva, és jól megrázta. A hajléktalan reakciója igencsak meglepte. A férfi felordított, felugrott, és a haját tépve elrohant onnan. Soha többé nem ment a hely közelébe sem, pedig Gergő a későbbiekben többször is látta őt társaival együtt, a város kukáit fosztogatva.

A fiú így magára maradt, és ezt nem is bánta. Megértette, hogy az emberek nem foglalkoznak vele, de békében hagyják, és ez így volt jó.

Késő este, tüze fényénél figyelte a falakra rajzolódó sötét árnyakat, majd mikor eljött az ideje, eloltotta, és különlegesen elbarikádozott fekhelyére vonult vissza. Szinte beleolvadt az eresz alatt megbúvó mélyedésbe. Takaróival befedte magát, és csak szeme fénylett vissza egy távoli lámpa fényénél. Lélegzetét visszafojtva várta, hogy a meghatározhatatlan árnyak megjelenjenek, és vadászatra indulva szóródjanak szét a város utcáin.

Anna felköhögött, és félig felült betegágyában. Vékony ujjával a riasztócsengőt kereste, aminek hangjára, tudta, édesanyja azonnal reagálni fog. Ez most sem volt másképp. Amint a csengő hangja elhalt a szobában, nyílt az ajtó, és egy aggódó, szeretetet sugárzó arc jelent meg a keretében. Anna felnézett az oxigénsátor átlátszó ponyvája mögül édesanyjára, és szeme könnybe lábadt.

- Nyugalom, kicsim! - szólt a nő, és gondosan becsukta maga mögött az oxigénben gazdag levegőjű sátor ajtaját. Ellenőrizte az oxigénszintet, és picit állított annak mennyiségén. Anna nehezen vette a levegőt. Keskeny mellkasa szinte meg sem emelte a takarót, amit az álláig húzott fel.

- Anya, hideg van már odakint? Vagy a tavasz jön?

- Tél van, kicsi Anna. Látod a fát odakint az ablakod alatt? Ledobta már a leveleit. Nemsokára karácsony. Neked a tízedik.

- Mit érek vele, ha folyton ehhez az ágyhoz vagyok kötve? - szomorkodott a kislány, és sírásra görbült a szája.

- Születésedtől fogva így van ez, Anna. Reméljük, a jövő év hoz majd valami áttörést, és rájönnek, mi okozza a problémádat.

- Minden évben ezt mondod, anya. De sosem jön el az áttörés, vagy minek nevezed.

A nő megsimogatta a kislány arcát, és homlokon csókolta.

- Aludj, kincsem!

A kislány átfordult a másik oldalára, és míg az álom el nem érte, az ablak mögött hajladozó fa ágait nézte, amit megvilágított egy távoli lámpa fénye.

Gergő arra ébredt, hogy egy súlyos test halad el mellette. Nem úgy kelt, mint egy átlagos ember, akinek percek kellenek, míg kidörzsöli az álmot a szeméből. Az utcán élt, így azonnal éberen, és tudatának teljességében zökkent vissza a valóságba. A megfogalmazhatatlan árnyék betöltötte a kis hajlék minden zugát, és Gergő, ha lehet, még inkább a falhoz tapadt. Ismerte ezt a lidércet. Többször látta már, és tudta, hogy elviszi magával az ember lelkét arra a világra, ahonnan érkezett. Egyszer látta azt is, miként kebelezi be a sikoltozó szerencsétlent, ezért tudta róla, hogy gonosz. A felfoghatatlan test lassan továbbhaladt útján, de Gergő még nem engedett ki. Egy másik forma moccant a közelében. A lámpafény árnyékának is nézhette volna, míg alakot nem öltött, és fel nem egyenesedett. Két méter magas, ember formájú sötét árny lett belőle. Testét az éjszakából szőtt csuha takarta, melynek csuklyája mélyen a homlokába hullt. Arca helyén a legfeketébb űr tátongott. Ennek mélyéből vörösessárga fényként izzott fel közel ülő szemének világa. A félelmetes árnyék tovasuhant az utcán. Egyik kezében evezőhöz hasonló szerszám pihent, ennek nyelére támaszkodva torpant meg, és válla fölött hátrafordulva egyenesen Gergő szemébe nézett.

A kisfiúnak minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne rohanjon el minél messzebb az éjszaka teremtményének eme földre materializálódott entitásától.

A csuhás szeme felvillant, majd az alak elfordult, és tovább suhant ismeretlen célja felé. Gergő felsóhajtott, és kiegyenesítette ökölbe szorított kezét. Körme szinte lyukat vájt a húsába, annyira görcsösen rándult össze a félelemtől, melyet az éj festőjének eszelős ecsetje pingált a valóságba.

Sokszor látta már őket élete során. Mindig olyankor érkeztek, mikor a nap lebukott a város feletti erdő mögé. Időnként ezek a sötét lények összecsaptak olyanokkal, akik vagy amik szintén csak ilyenkor jöttek elő, de fényben ragyogtak, és útjukon szelíden csillogó ösvényt nyitottak az ég felé. Gergő őket látva mélyen magába tekintett. Szemét könny homályosította el, mert ilyenkor olyan szeretet áradt szét benne, ami forróságával a havat is megolvasztotta a teste körül.

Hajnalodott, mikor Gergő végül ismét lecsukta a szemét, és álomba merült. A lélekvadászok ilyen tájt, már dolguk végeztével, távozóban voltak, és ő nyugodtan kipihenhette magát. Békéjében egy kislányról álmodott. Talán a testvére lehetett, mert a kislány arca sokban hasonlított az övéhez. Csak fehér volt, mint a frissen meszelt fal. A kislány gyenge és védtelen alkat, akit Gergő szíve minden szeretetével támogatott. Álmában elvitte őt a kedvenc helyeire, és egy alkalommal még egy moziba is besurrantak. A függönyök mögül nézték meg a filmet. A fiúcska minden álmára tisztán emlékezett, és nappal, mikor leült egy park padjára sütkérezni, gyakran gondolkodott el azon, nem valóság-e, amit lát. Bármennyire is erőltette az agyát, nem sikerült felidéznie, valójában honnan jött. Valahol az emlékeinek ködös mélyén felrémlett egy barátságos nő arca, és egy markáns férfié is, de mielőtt megragadhatta volna a gondolat fonalát, az szétesett, és elenyészett a kétségbeesetten igyekvő akarat mozaikkockáin.

Egy nő érkezett a parkba, és a felé a pad felé tartott, ahol Gergő gondolkodott. A fiú udvariasan arrébb telepedett, mert látta, hogy a csinos hölgy oda szeretne leülni mellé.

- Jó reggelt! Szép napunk van - mondta, de a nő még az arcát sem fordította felé. Gergő felpillantott. Szomorúan nyugtázta, hogy ismét levegőnek nézik. Felállt a padról, mikor egy arra szaladgáló kutya ugatva körülugrálta.

- Nyughass már! - kiáltott rá a kutyára, de az erre még hangosabban ugatott. A padon ülő nő felkapta a táskáját, és odébb ment.

- Most elüldözted, látod? Pimasz jószág! - Gergő a lábával a kutya felé rúgott, amitől a kis eb szűkölve elrohant.

A történtek után a fiú felkereste kedvenc faóriását, aminek széles, vastag ágai közt kényelmesen pihenhetett. Az óriás tölgy egyik ága egy szobára engedett betekintést, melynek belsejét különös anyaggal vonták be. Gergő nem értette, miért kell egy meleg szobába még egy sátrat is beállítani. Ahogy ott időzött, egy nap felfedezte, hogy a sátor belsejében egy vele egykorúnak látszó kislány fekszik, akit rendszeresen ápolnak a szülei.

Az a szerető gondoskodás, ahogy a beteg gyermeket körülvették, mélyen megrendítette a fán kíváncsiskodó fiúgyermeket. Szinte magán érezte a simogató, gondos kezek beszédét, a szeretet érzetét. Imádott ide járni, mert magányos életében ez volt az egyetlen olyan hely, ahol felfoghatta, mit is jelent az, ha az embernek családja van.

Anna kényelembe helyezte magát, és rámosolygott édesanyjára.

- Süt a nap ma. Szeretem a sugarainak melegét.

Barbara elmosolyodott. Tudta jól, Anna még soha nem érezhette a nap simogató melegét az oxigénsátor belsejében. Talán a mesekönyvekből, vagy az időnként bekapcsolt tévé adásaiból tud róla. De sosem világosította fel a gyermeket tévedéséről.

- Akarod, hogy kinyissam neked az ablakot?

Anna odafordult, ahol anyja már eleget is tett a saját gondolatának, és a kinti világ ama szegletére nézett, amit fekvő helyéről látott.

- Van valaki az ágak közt. Te is látod?

Barbara önkéntelenül is a fa ágaira nézett, de a rozsdabarna, haldokló leveleken kívül nem látott semmit sem.

- Nincs ott senki, Anna. Biztosan csak a képzeleted játszik veled.

Anna felsóhajtott, és bátortalanul odaintett a fa ágai közt meglapuló Gergőnek, aki miután észrevette, hogy leleplezték, gyorsan lecsusszant a törzsön, és elrohant.

Anna sajnálkozva nézett utána. Olyan érzése volt, mintha régről ismerte volna a fa ágába kapaszkodó gyereket. Mintha igen közeli kapcsolatban lett volna vele. Persze tudta, hogy ez badarság. Édesanyjának igaza volt. Ő még sosem hagyta el az oxigénsátor védelmét. Mégis, mikor magára maradt szobájában, tekintete ismét a kinti világ felé vándorolt. Testén érezte a nap enyhe melegét. A csípős szelet, ami az arcába csap, és ami tudatta vele, hogy ezen az estén megérkezik a hó. Bőrén érezte a szobán kívüli világ megannyi molekuláját, de szavakba nem tudta volna önteni, honnan ered mindez a sok tudás.

Gergő eközben az étterem tárolói felé tartott. Bosszúsan fedezte fel, hogy más utcagyerekek dézsmálják a felfeszített tárolóedények tartalmát.

- A végén még éhen maradok ma - duzzogta, és közelebb ment a csapatnyi gyerekhez. Már épp rájuk rivallt volna, hogy tűnjenek el onnan, mikor nyílt a hátsó ajtó, és egy tagbaszakadt, fehérköpenyes férfi vetette rá magát a szemtelen gyerekekre. Kezében hosszú söprűt tartva hessegette el onnan a vadócokat, és csakhamar üres lett a raktározó helyiség. Gergő nem rohant el. Természetéből adódóan harcos típus volt, bár nem akart megverekedni a söprűvel fenyegetőző óriással. Nem is volt rá szükség. A konyhás még megrázta a kezében levő alkalmi fegyvert, majd piros arccal visszament, és magára csukta az ajtót. Gergő el sem hitte, hogy ekkora szerencséje van. Békében belakmározott, majd tett egy sétát a parkban. Délután, mikor az árnyak hosszabb csíkokat szántottak a talajra, Gergő még mindig a parkban ücsörgött. Anyukák kezdték el felöltöztetni a rohangálásban kimelegedett gyerekeiket, és készülődtek haza. A hegy felől súlyos felhőtakarók érkeztek. Gergő látta, hogy a vastag felhők terhesek, belsejükben több órányi havazást tárolnak. Maga is felemelkedett ültéből. Ahogy elhaladt egy alig páréves kisfiú mellett, az ránézett anyja vállai mögött.

- Kérsz cukrot? - kérdezte, és kinyújtott kezében mályvacukrot szorongatott.

A gyermekét a karjában tartó anya riadtan fordult meg, de a háta mögött nem állt senki. Gergő látta, hogy a nő egyenesen átnéz rajta. Tekintete tétován a rámosolygó csöppségre révedt. A kicsi még mindig mutogatva próbálta a cukorkát eljuttatni felé, de az anya már vitte is tovább, megfosztva Gergőt a lehetőségtől, hogy elvegye az édes falatot.

Szomorkás hangulatban tért vissza éjszakai fekhelyére. Mire bevackolt, az ég elsötétült. A felhők dagadt hasa kifakadt, és a város felett az erdő fehér köntöst kanyarított fekete teste köré.

Havazott. A hidegben Gergő dideregve csavarta magára az utolsó takaróját. Gondolatai a fura, meleg szoba körül keringtek, a benne fekvő kislányt látta. Úgy érezte a beteg lány több figyelmet szentelt neki, mint a parkok apró gyermekei. Mintha ismerte volna régről, mélyen a lelkéből.

Annyira hiányzott neki az a forró szeretet, ami abból a kis szobából áradt, hogy a gondolatait cselekedet követte. Bár tudta, az éj hamarosan beérik, és a sötétség lidércei ismét portyára indulnak, de nem habozott. Kiugrott takaróiból, és azonnal az öreg tölgy felé vette az irányt.

Lába nem hagyott nyomott a frissen esett hóban...

Barbara benézett a kisszobába. Mély sóhajjal figyelte Anna arcát, aki úgy tűnt, békésen alszik sátrában. Tíz éve már annak, hogy megszületett. Ikertestvérének maradványai közt jött a világra, aki mint utólag kiderült, fiú lett volna. Barbara és István a Gergő nevet adták neki. Az embrió, ha hinni lehet ebben, szó szerint feláldozta magát, hogy Anna megszülethessen. A kislány így is rettenetesen gyengén, és félig holtan jött a világra. A tüdeje évekkel később sem volt elég erős, hogy az átlagos levegőt magába szívja, és a szíve sem volt elég erőteljes, hogy a vérkeringését ellássa. Évről évre jöttek-mentek a vizsgálatok, de megoldást nem találtak a gyermek betegségére. Az immunrendszere olyan gyenge volt, hogy Barbara tudta, ha kiveszik a kislányt az oxigénsátorból, azonnal összeomlik. Már kapcsolta volna le a villanyt, mikor egy vékony vércsíkot fedezett fel a kislány ajka szélén, ami lefolyt az állára. Rögtön tudta, hogy nagy baj van.

Gerő meglapult, míg a fekete árny továbbhaladt azon az úton, amin ő járt. Amint tiszta lett a levegő, tovasuhant, és már elérte a nagy tölgyet, mikor szemében kék villogók bántó fénye tükröződött vissza. A vastagodó hóban suhant oda a mentőhöz, és még látta, ahogy a falfehérarcú kislányt beemelik annak belsejébe.

- Az nem lehet! - kiáltotta hangosan, de a szakadó hóban senki sem figyelt fel rá. A mentő végül elindult, és Gergő minden erejét összeszedve rohant utána, mert ez a kislány volt az egyetlen, aki életében jelentett számára valamit. Mikor a kórházi bejáróhoz ért, nekirohant egy fekete árnynak, és róla lepattanva a földre esett. Az árny megfordult. Kezében egy halott ember lelke vonaglott. Gergő elhátrált tőle, és talpra ugorva kikerülte a lélekvadászt. Berohant a folyosóra. Tekintete ide-oda cikázott a kórtermek között, mikor meglátta az éji hírvivő magas alakját. A csuhás a folyosón haladt, majd megállt egy ajtó előtt. Gergő bepillantott mögüle, és meglátta a fehérarcú, angyali teremtést, akiért megannyi orvos küzdött. Vett egy mély levegőt, és a halálos hírnök lába közt becsusszant a kórterembe.

Anna az életéért küzdött. A szíve már nem vert eléggé, tüdeje nem volt képes eljuttatni az éltető oxigént a véráramba, az agyába. Félrebillentett fejét látva Gergő felkiáltott:

- Ne menj el, hallod?

A kislány szempillái megrebbentek, majd Gergő látta, ahogy a testből felül a lélek, és rátekint.

- Szia! Téged láttalak az ablakunk alatti fa ágai közt.

Gergő egész testében izgatottan toporgott.

- Te látsz engem! Ugye valóban látsz engem?

- Persze, hogy látlak, Gergő. Hiszen a testvéred vagyok.

- Hogy mi vagy? - csuklott el a fiú hangja. Anna rámosolygott, leszállt a sürgősségi ágyról. Szembe állt Gergővel.

- Nézd! - mutatott körbe. - Senki rád sem hederít. Az ikertestvérem vagy. Egész eddigi életedben engem védelmeztél. Most azért hagyom el a földi testem, hogy végre veled lehessek.

- Te nem tudod, ez mit jelent! - kiáltott fel a fiú, és az ajtón átszűrődő fekete hírnök felé vetett egy gyors pillantást. A csuhás belépett a kórterembe, megállt felettük. Evezőjének nyele élesen koppant a márványkövön, és a két lélek megszeppenten fordult felé.

- Megállj! - kiáltotta Gergő, és védelmezően maga mögé tolta Annát.

- Itt az idő - suttogta a révész, és Annára mutatott.

Gergő akaratlanul is az asztalon fekvő élettelennek látszó testre nézett.

- Töltés háromszázhatvanra! - kiáltotta az orvos és kezébe vette a defibrillátort.

- Semmi. Elveszítjük.

Gergő visszafordult a lélekvadász felé.

- Ne vidd el, kérlek! - kiáltotta.

- Még soha egyetlen karácsonyt nem látott! Nem tudja, milyen a szabadban való rohanás, nem voltak barátai. Nem érezte a valódi szelet a bőrén. Egy szeretetteljes ölelést sem, hallod? Ne vidd magaddal! Engedd, hogy élhessen, csak még egy picit. - Gergő könnyek közt ordított a félelmetes jelenéssel.

A csuha alatt felvillanó sárgás szemek fénye rávetődött. A Révész hátralépett, és félrehajtott fejjel fürkészve nézett a vele szemben álló aprócska, de erős lélekre.

- Láttalak már - dörögte. - Céltalanul éltél az emberek világában, és nem tudtad, mire várnak a fény angyalai, hogy magukkal vigyenek. Hát legyen akaratod szerint! De van egy feltételem.

- Kívánj bármit! Megteszem! - Gergő kihúzta magát. Anna mögötte pislogott, és büszkeséggel töltötte el, hogy meg nem született testvére ismét feláldozza magát azért, hogy ő tovább élhessen.

- Téged viszlek magammal őhelyette.

- Nem! - szólt ekkor Gergő háta mögül Anna, és félszegen előrelépett. - Gergő egyszer már áldozatot hozott értem. Most rajtam a sor. Vigyél csak magaddal engem, úgyis egy beteg testbe zárt az urad egész eddigi életemre. Hagyd békén a testvéremet! Ő erős, harcos. Meg fogja találni az útját. Vigyél engem, ha értem jöttél. Vagy hagyj bennünket békében, és távozz el!

A fekete jelenés tekintete úgy vágott végig rajtuk, mint nyári égbolton a készülődő vihar villáma. Menydörgő hangja majd megsüketítette őket, mikor megszólalt.

- Legyen hát! De halljátok döntésemet! Együtt maradtok. Egy lélekbe forrasztalak benneteket, ahogy születtetek is volna. Te, Gergő, mostantól azért fogsz élni, hogy Annát erősítsd meg testben és lélekben. Te pedig, Anna, azért fogsz élni, hogy megtanítsd Gergőnek a szeretet, a család valódi értékét. Adjatok egymásnak támogatást, és mutassátok meg a világnak, hogy nem volt még ember a földön, aki úgy érdemelte meg az életet, mint ti.

A Révész ezután szertefoszlott, helyén nem maradt más, csak némi por a kozmosz sötét útjáról.

Anna felnyitotta a szemét, tekintete előtt kitágult a világ.

- Szinusz ritmus - hallotta. - Spontán lélegzik.

- Hogyan? - Ezt a hangot ismerte. Az édesanyjáé volt.

- Erőteljes szívritmus, és a kislánya magától lélegzik, probléma nélkül. Visszatért, és erősebb, mint valaha.

Barbara és István könnyektől ázott szemmel hajolt a pirospozsgás arcú lány fölé.

- Csoda történt?

Anna rájuk mosolygott, és kis kezével megfogta az övékét.

- Most akkor végre együtt karácsonyozhatok veletek?

Barbara és István megkönnyebbülten kacagott fel.

Odakint tovább havazott, a városban kigyúltak a szikrázó fények. Egy sötét sikátorban csuhás alak torpant meg egy beugró mellett, kinyújtott karja elért valamit. Mégsem mehet vissza üres kézzel.

Hajnalra sziporkázóan ragyogó hó födte be a várost, s a felette sötétlő erdőt is. Odafent a fellegek mögött, egy másik világban az idő szolgája, vörös színnel festette meg ezt a napot. Új lélek született a földre. Erős, és tiszta lélek, ami előtt a halál Révésze is fejet hajtott.

vitéz ORSZÁG GYÖRGY

Nyár végi gondolatok

Késő nyári utamat járva, benézve a napraforgótáblába látom, hogy nagy a baj. A Nap süt, de ők a földet nézik bánatosan. Visszafordulok, és leguggolva kérdem bánatuk okát:

-Hát nem látod, szól az egyik, lehulltak a sárga virágaink.

Vigasztalni próbálom őket:

-Ez az élet rendje.

-Igen- igen, de rossz az elmúlás. Milyen szép volt mikor kibújtunk a földből, és szárba szökkentünk, virultunk, tündököltünk, a Teremtő dicsőségére. A nagyképű rózsák az út túloldalán, a kerítés mögül lenézve, kajánul figyelik bánatunkat. Akkor irigykedve néztek, amikor kis oldalhajtásainkból tépett a szerelmes vándor, majd csokrot kötve dalolva távozott. Amikor a juhászbojtár a kalapjára tűzte a mosolygós virágot. A közeli templomban a vasárnapi szentmisén napraforgókkal a vázákban dicsérték az Úrat, majd mondtak áldást. A pünkösdi rózsa látva pompánkat úgy belévörösödőt, hogy menten leestek szirmai.

-Tudjátok, vigasztalom tovább barátaimat: egy rózsa sem mondhatja el magáról, hogy táplálékot ad a Föld és Ég madarainak. Ti erre is képesek vagytok, és ha érett magotokból szétfújj majd a goromba ősz szél, hóból takarót kaptok, a téli alvás után az első szerelmes madárfüttyel új életre keltek. A jövő nyáron majd ismét magához ölelnek a napsugarak, és élni kezdenek a szívetekben a magocskák. Megígérem nektek, hogy örökké barátotok leszek, és ha már nem tudlak meglátogatni benneteket, akkor a Napot nógatom, fénylőbb ragyogásra.

VARGA FANNI

Merénylet

Loki felnyitotta a szemét, de hunyorognia kellett. A cella vakító fehér falai még három hónap után is ugyan azt a hatást gyakorolták az ébredező félistenre. Felült, s unottan vette kezébe a bátyjától kapott könyvet. Minden reggel új könyv várta. Magának sem vallotta be, de jól esett neki Thor gondoskodó gesztusa. Sóhajtott, majd szép lassan belefeledkezett az olvasmányba. Az itt töltött idő alatt rengeteg tudásra tett szert a földi szokásokkal, élettel, művészettel, kommunikációval kapcsolatban, így már-már képes lenne elvegyülni a köznapi emberek között.

• Szervusz, öcsém! Hogy vagy? - Loki felpillantott, s a bátyja ott állt egy tálcával a kezében.
• Hogy lennék? - kérdezett vissza hűvösen.
• Én... Hoztam neked ebédet. Reggel még aludtál, így az első étkezésed kimaradt, gondolom, szükséged van a táplálékra.

A fiatalabbik herceg válasz helyett újra eltűnt a könyv lapjai mögött. Thor a cellában hagyta az öccsének szánt ételt, majd sarkon fordult és eltűnt a nehéz páncélajtó mögött. Pár órán belül befejezte a könyvet. Nekilátott a kihűlt csirkecombnak és rizsnek. Az evés sosem volt a kedvenc elfoglaltsága, időpazarlásnak vélte, de így, hogy a bátyja hordta neki, egyenesen gyűlölte az egészet. Kiszolgáltatottnak érezte magát és annál kevés dolgot utált jobban. Mikor az evést is befejezte, fel alá mászkált a nem túl nagy helyiségben. Már nem tudott mit kezdeni magával, hisz egy kemény ágyon és napi egy könyvön kívül teljesen üres volt a cella. Ilyenkor gondolataiba merült, elképzelte, mit tenne, ha kijutna innen. A történet mindig máshogy ért véget. Az épületet egy hatalmas robbanás rázta meg. Azután még egy és még egy. Loki felkapta a fejét, minden egyes robbanást egyre közelebbről hallott, míg végül a cellák részlegét is elnyelték a lángok és a füst, egy fülsüketítő hang kíséretében. Laufeyson hátra repült, nekicsapódott a hófehér falnak, majd elterült a földön. Testét üvegszilánkok borították. Tudta, hogy akármi is történt, nem maradhat itt, az edzett üveg kitört, egy újabb robbanás esetén, nincs, ami megvédje. Börtönéből kiszabadulva, a néhai páncélajtó irányába indult, melynek maradványi a földön pihentek. Sietősen botladozott a gomolygó füstben. Péntek folyamatosan beszélt, az épen maradt tűzoltóberendezésekből víz spriccelt mindenfelé. Teremről teremre haladt, próbálta kikerülni a lángcsóvákat. A távolban újabb robbanássorozat hangja és egy elhaló kiáltás ütötte meg a fülét. Vizes hajába túrt, s megszaporázta lépteit. Fogalma sem volt, merre lehetnek a Bosszúállók, vagy mi, illetve ki okozta ezt. Egyet biztosan tudott: Nem ő áll a dolgok mögött, de valószínűleg, ha elkapják, ezt senki nem fogja elhinni neki. Sikerült megtalálnia a lefelé vezető lépcsőket. Egy hosszú folyosón találta magát, melyből egy tágas helyiség nyílt, ami egy órával ezelőtt, még ízléses nappali lehetett. Villámsebességgel hagyta maga mögött a közlekedőt. A romos társalgóba érve erőtlen panaszos nyöszörgésre lett figyelmes. Körülnézett, próbálta azonosítani a női hangot, végül meglátott egy földön fekvő alakot. Fiatal volt, hosszú, barna haját csomókba tapasztotta a vér. Arcán a mocsok és a félig megalvadt vér keveredett. Találkozott a tekintetük. Némi habozás után Loki lehajolt a lányhoz, felsegítette.

• Nagyon fáj. A jobb lábam... Nem tudok ráállni. - nyöszörgött a sebesült.
• Karolj belém! - utasította a félisten. - Segítek.

Nem ismerte a nőt, csak látásból, mégis valami arra késztette, hogy segítsen neki. Talán az a különleges és megmagyarázhatatlan valami, amit a fájdalomtól könnyes zöld szempárban fedezett fel, egy pillanat alatt. A nevét sem tudta, csupán annyit, hogy Bosszúálló, hogy ellenségek, s hogy valamiért mégis megmentette az életét.

• Hogy hívnak? - kérdezte, miközben próbálta felmérni, hogy merre lehet lejutni.
• Wanda. - felelte két köhögés között a lány. - Arra van egy vészkijárat.

Elindultak a mutatott irányba. Egy megtépázott, tűzálló ajtó mögött szűk lépcsőház várta őket. Rácsos vaslépcsők végeláthatatlan sokasága. Két emeletnyit sem haladtak, mikor a Maximoff lány összecsuklott. Loki az ölébe kapta, úgy rohant tovább lefelé. Leérve a torony legalsó, parkoló szintjében kötöttek ki. Hosszas habozás után beültette Wandát az egyik régi, sötétkék, kétszemélyes autó anyósülésére, ő maga pedig elindította a járművet. Sosem vezetett még személygépkocsit, de többek között, erről is rengeteget olvasott. Felvett egy emberibb alakot, nehogy valaki felismerje. A kesztyűtartót kinyitva talált egy térképet, valamint egy pénztárcát, tele készpénzzel. Kihullott egy rakat papír, meg pár CD tok is, de az kevésbé volt érdekes a félisten számára. A gázra taposott és maga mögött hagyta az omladozó tornyot.

DOBSA DORINA

A törzsfő lánya

- A nevem Méabh. A törzsfő lánya vagyok. Azt keresem, akit rátok bíztam. Akit elrejtettem előlük. Merre van?
Az erdei sötétségen áthatoló tábortűz fénye vezetett el hozzájuk. Harminc embert számoltam meg a fenyőkkel körbevett tisztáson, legtöbben a tűz melegétől már békés álomba merültek. Arcukat megvilágította a lágy csóvák tánca, különös árnyakat vetve felém. Tudtam, hogy a törzs többi része a sátorban van, valószínűleg felfegyverezve, és egy perc alatt megölhetnek. Megmarkoltam apám tölgyfanyelű fegyverét, a kharát, majd előléptem a fák biztonságos rejtekéből. Valamikor a társaim voltak. Ha végeznek velem, az istenek haragját szabadítják magukra.
- Hol van ő?- kérdeztem halkan, mikor észrevettem, hogy a sátorból kifutott tíz harcos, íjakkal és kardokkal a kezeikben.
Nem mozdultak, ezért lassan elindultam feléjük, csendesen elhaladva az alvók mellett. Habár elvettek tőlem mindent, kötelességem volt életem végéig, hogy védelmezzem a népem, ezért éjszakai pihenésüket sem zavartam meg.
- Mit akarsz tőlünk, Kegyesek leszármazottja?- szólított meg egy sötét hajú íjász, aki emlékeim szerint a Keaghan nevet viselte. Hangjában éreztem a bizonytalanságot. Tisztelnie kellett volna engem, a támadás után azonban nem volt képes rá. Az életemet nem akarta elvenni, mégis szorosan tartotta az íját, hogy bármelyik pillanatban kiröpíthessen felém egy gyilkos nyilat. Szemei mereven követték minden mozdulatomat, amíg megálltam velük szemben, fejük fölé emelve a kardot, amire felesküdtek.
- Nem akarok harcot. Csupán válaszokat és segítséget- feleltem nyugodtan.
Néhányan lesütötték a szemüket, a fekete földre szegezve tekintetüket. A khara látványa olyan erős hatással volt rájuk, hogy nem tudtak küzdeni ellene. A khara maga volt a törzsfő, a vezér, az istenek közvetítője, a gyámolító és bátorító, magában hordozta népünk erejét és biztosította annak fennmaradását. Az eskü arra késztette őket, hogy tiszteljék ezt a fegyvert, és bármi áron küzdjenek érte. Ők azonban ellene fordultak, habár tudatában voltak, hogy mi ennek a következménye.
Gyűlöltem gyávaságukat és szégyenkeztem harcosaim miatt. Az erdőben bujkáltak, a hegyekben vándorolva száműzöttként. Keaghan mozdulatlanul figyelt, végignézett a hosszú barna ruhámon, a zöld kacskaringós indadíszítéseken, ezüstös karpereceimen és a fonott hajamban lévő ékszeren. Utolsó bizonyítékai annak, hogy ki is voltam egykor. Apám kardját csupán megvetéssel szemlélte, majd elszánt arcomra vándorolt a tekintete.
- A törzs már nem létezik, Kegyes Méabh- mondta kemény hangon- Nem tartozunk neked sem hűséggel, sem felelősséggel, sem segítséggel. Bármit forgatsz a fejedben, jobban teszed, ha elmész innen, amíg megteheted.
Nem adtam fel. Tudtam, hogy ők azok, aki elvezethetnek hozzá. A tűz körül mozgolódást hallottam, Rhiannon istennő madarai ébresztették az embereket. Ha körbekerítenek és megtámadnak, semmi esélyem a menekülésre. De szükségem volt a népemre, hogy visszaszerezhessem, amit elvettek tőlem. Ösztönösen megbíztam bennük, az árulásuk ellenére is.
- Keaghan Íjász, hallgass végig kérlek- leeresztettem a kharát, és körbenéztem. Mögöttem állt a valaha volt törzsem, szemeikből kiolvastam a rettegést- Nem akarok bántani senkit. Csupán őt szeretném megtalálni.
Suttogás szállt felém a tűz irányából, a harcosok pedig összenéztek.
- Kit?- kiáltott fel egy vöröses hajú fiatal férfi, kardot szorongatva a bal kezében. Nem ismertem őt, habár alig volt idősebb nálam. Bizonyára a támadás előtt avathatták be.
- Aphriát. A gyermekemet. Akit nektek kellett volna megvédeni, nem igaz?- kérdeztem hangosan.
Zúgolódás támadt mindenfelé. Remegni kezdtem a dühtől, a veszteség érzése újra átfolyt rajtam, méregként végigkúszva a tagjaimon. Sosem fog elveszni a napnak az emléke, amikor elvették tőlem az otthonomat, a törzsemet, a családomat. És a lányomat.
- Mi megpróbáltuk- szólalt meg a tűz mellett állva egy ősz dajkaasszony, akit jól ismertem- Odamentünk érte a fához, ahogyan kérted, Méabh, de üres volt. Higgy nekem, leány. Bocsáss meg nekünk!
Könnyek csordultak ki a szeméből. Az agyamat kezdte elönteni a méreg, egyre nehezebb lett józanul gondolkoznom. Két holddal ezelőtt történt a támadás, azóta jártam a vidéket, hogy megtaláljam a törzsnek talán az utolsó hozzám hű tagjait. Most, hogy végre rájuk leltem, nem tántorodtam meg.
- Megbocsátok. De segítenetek kell őt megtalálnom. Nem, mint a Kegyesek leszármazottja kérem ezt, hanem mint egy anya, aki szereti a lányát.
A törzs női tagjai szánakozva néztek rám. Még mindig látták bennem azt a Méabhot, aki megvédte őket a harcosok időnkénti zaklatásaitól, és akinek a segítségével Flidaishoz, a földanya istennőjéhez fohászkodhattak. Nem felejtették el, hogy habár Kegyes leány voltam, minden erőmmel küzdöttem értük.
Keaghan észrevette a nők körében a változást és nem örült neki, az ő arcán nem láttam enyhülést. Nem tudtam, hogyan lett ő a bujdosók vezére, de gyanítottam, hogy nem a kedvessége miatt álltak mellé. Adnom kellett neki valamit, ami fontosabb volt számára az esküjéhez való hűségnél.
- Keaghan Íjász, felajánlom neked a kharát, ha visszaszerzed nekem Aphriát- szólaltam meg, felé nyújtva a kardot- A tiéd lehet minden hatalom a törzs felett vagy élhetsz szabadon, és többé nem lehet úr feletted senki.
A harcosok mozgolódni kezdtek. A khara kötötte őket a törzsfőhöz. Habár elfogadták Keaghant vezérnek, esküvel nem akartak kötődni hozzá.
- Rendben- felelte- Az asszonyok adnak neked alvóhelyet. Holnap reggel a sátorban megbeszéljük a továbbiakat.
A harcosok követték őt, én pedig a tűzhöz mentem. Három fiatal- talán húsz télfordulót megélt- nő húzódott körém, takarókat és egy kis ételt hozva.
- Ne haragudj, Néabh, de csupán ennyink van- nyújtott felém a bájos arcú, kék szemű Elsha egy darab kenyeret.
- Köszönöm- mosolyogtam rá, és megettem a száraz ételt. Szokatlan, de megnyugtató érzés volt ismét a törzsem körében lenni, a közelségük biztonságot adott és hosszú ideje újra otthon éreztem magam- Aludjatok jól, Balor isten kerüljön el minket az éj leple alatt!
- Balor isten kerüljön el minket az éj leple alatt!- súgták kórusban a körülöttem lévők. Két hold óta először mély álomba merültem.
Az apám jobbján ültem, azon a helyen, amit minden Kegyes leánynak el kellett foglalnia a gyűlés napján. A völgyben táboroztunk, a távolban magasodtak a gyönyörű feketefenyők, amik elrejtették népünk legszentebb helyét. Egyesével jöttek felénk a törzs tagjai, egy-egy kedves szót, mondatot vagy kérést, panaszt intézve a törzsfőhöz.
- Néabh, még amikor nem is tudsz segíteni, együttérzéssel kell lenned feléjük és támogatnod kell őket szenvedésükben- suttogta apám, miután egy özvegyasszony elsírta, hogy fiát hosszú hetek óta nem látta, nem tudja, mi történhetett vele, egyedül maradt.
- Osztozom fájdalmadban, Olwyn asszony, és Flidais istennőtől kérni fogom, hogy gyermeked minél hamarabb visszatérjen hozzád!- szóltam, mire apám büszkén rám mosolygott.
Sorban jöttek a törzsünk tagjai. Egy harcos következett.
- Pryderi, derék lovasom, miben lehetek szolgálatodra?- kérdezte apám kedvesen.
- Hogy miben, Kegyes Ailill?- kérdezte halkan, de ami ezután történt, azt senki nem láthatta előre.
Előrántott egy fekete tőrt és belemélyesztette a törzsfő mellkasába. Sikoltottam, apám testéből zubogott a vörös élet, majd lezúgott a köveken a völgy mélyébe. Anyám szaladt utána, de Pryderi gyilkos tőre őt is elérte, követte társát Balor világába. Legalább száz harcos a népemből támadt neki a saját vérének. Felkaptam a kharát és rohantam a sátrunkhoz, ahol Aphari feküdt egy puha báránybőrből készült pólyában. Magamhoz öleltem a gyermekem, futottam az erdő sűrűjébe, miközben hallottam népem sikolyát, halálhörgését, a kardok csattanását és íjak suhogását. Soha életemben nem futottam még ilyen gyorsan. Addig mentem, amíg találtam egy hatalmas tölgyet, a fejem felett a törzsén egy éppen megfelelő odúval. Felkapaszkodtam, a lányom gőgicsélni kezdett, mikor óvatosan befektettem a hűvös odúba.
- Légy csendben, bagolykám, visszajövök érted.
Az isteneket kértem, hogy óvják meg őt nekem. A völgybe visszaérve csak pusztulást találtam. Elérte a halál népünket, testvér esett el testvér kezétől, harcos a harcos kezétől. Visszahúzódtam egy százéves fa mögé, ahonnan észrevettem egy távoli megbúvó csoportot. A bokrok takarásában feléjük kúsztam.
- A leendő Kegyes leány, Aphari egy tölgyfa odvában fekszik, innen nem túl messzi- mondtam, ahogy odaértem hozzájuk- Könnyen megtaláljátok. Fussatok el vele, ameddig csak lehet és védjétek meg. Ezt parancsolom nektek a törzsfő lányaként!- mondtam nekik.
Egy fekete hajú, éles tekintetű harcos, akit apám egyszer Niallanként mutatott be, bólintott és megszorította a kezem.
Megmutattam nekik az irányt, mire elindultak, én pedig a kharával elkezdtem saját rokonaimat gyilkolni.
Egy bagoly huhogására riadtam fel. Körülöttem még pihent a törzs, de én felkeltem és a sátor felé indultam. Keaghan egy távoli fa felől közelített.
- Gyere be, leány- hívott, majd bevezetett a táborhelyére. Leültünk egy szarvasbőrből készült lópokrócra és beszélni kezdett.
- Azt bizonyára tudod, hogy Pryderi mindenkit megölt, aki nem hódolt be neki. Szeretném tisztázni, hogy én nem voltam azok között, akiket megkértél a lányod védelmére, ahogy szinte senki az itt lévők közül. Az a vénasszony tartozott csak közéjük, de ahogy tegnap is hallhattad tőle, a gyermek nem volt ott. Mi száműzöttek vagyunk, hetekig a Jeges-tó közelében táborozva vártuk, hogy te vagy bárki a Kegyesek közül megjelenjen és véget vessen Pryderi rémuralmának. De senki nem érkezett, ezért fogtunk pár lovat, élelmet, amit csak lehetett és nekivágtunk a vadonnak, hogy új hazát találjunk.

SEPSI SÁNDOR

A sors ajándéka

2011-et írunk. Főszereplőnk, akit Alexnek hívnak, már két éve egyedül él, magányosan.

Túl van sok csalódáson, pár komoly,és annál több komolytalan kapcsolaton.

Nem igazán volt eddig szerencséje a nőkkel, talán azért mert túl jó szíve van. Ő mindig szívét-lelkét beletette egy kapcsolatba, de mindig átverték őt,vagy kihasználták, s mindig ő került ki vesztesen, egy újabb csalódással a szívében.

Alex, a legutóbbi kapcsolata óta, nem ismerkedett nőkkel, és nem is járt olyan helyekre ahol ismerkedni lehet. Talán azért, mert félt egy újabb csalódástól.

Csak a munkájának élt./Egy építőipari cégnél volt csoportvezető./ Szerette a munkáját,de nap, mint nap, amikor a munkából hazaért, előjött rajta az egyedül lét magánya, a depresszió közeli állapot. Szíve mélyén, már vágyott egy kapcsolatra, egy társra, olyanra akit szerethet,és aki őt is viszont szereti, s vele van jóban és rosszban.

De a szívében legbelül,ott élt a sok keserűség, a csalódások emléke, ezért is félt egy újabb kapcsolatba belevágni.

Egyik este, a munka után, rászánta magát, és felment egy internetes társkereső oldalra /bár sohasem hitt a virtuális ismerkedésben/, Úgy döntött, regisztrálja magát az oldalra,/mivel veszíteni valója nincs/, s gondolta,szétnéz a társkereső hölgyek között.

S ahogy a társkereső nők fotóit nézegette, hirtelen megpillantott egy gyönyörű nőt,akinek a szépsége, rögtön elvarázsolta őt.

Egy csinos, szőke hajú nő volt,kék szemekkel,akit Erikának hívtak. Külsőre pont olyan volt, akit ő keresett.

-Túl jó nő ahhoz, hogy velem foglalkozzon.!- Gondolta magában.-

De végül csak rászánta magát, hogy ír neki egy üzenetet, lesz ami lesz alapon.

Hogy választ is kap az üzenetére,arra csekély esélyt látott. De rosszul gondolta,mert a nő visszaírt neki. Ezen Alex nagyon meglepődött, de egyben örült is.

Válaszolt a nő üzenetére, s ezzel elkezdődött kettejük ismerkedése. Több napi üzenetváltás után telefonszámot cseréltek.

Alexnak másnap, folyton az járt az eszében,hogy fel fogja e őt hívni Erika, mivel ő nem akarta hívni,nehogy nyomulósnak tűnjön.

Eljött az este,és Alex szomorúan vette tudomásul, hogy nem hívta őt Erika, ekkor ismét előjött a pesszimista énje. /Talán nem is fogja már hívni,és lehet hogy csak szórakozott vele a nő./ Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében, és úgy döntött lefekszik aludni,és fel sem akar kelni reggelig. De maga mellé rakta a mobilját, mert még bízott abban, hogy talán még ma este megcsörren.

S amikor már lefeküdni készült,és belefeledkezett a tévé nézésbe, megcsörrent az ágya mellet lévő mobilja,és izgatottan vette fel.

Egy kedves női hang szólt bele, aki Erika volt. /Az a nő akit a társkeresőn megismert/

Alex ezt a hívást várta egész nap!

Sokáig beszélgettek telefonon, s Alexet szinte elvarázsolta ez a kedves, csillogó, bájos női hang, mely annyira érzéki volt, hogy azt kívánta, sose legyen vége ennek a beszélgetésnek. Ám ebben a hangban,ott volt a szomorúság is, mint később kiderült, nem alaptalanul.

Erika fél éve, egy gyógyíthatatlan betegségben szenved,/Sclerosis Multiplexben/.

Rengeteg kezelésen van túl,és állapot nem sokat javult. Ezért nem ígért semmit Alexnek,

Csupán annyit mondott, hogy nagyon szimpatikusnak találja ,és szeretné ha tartanák a kapcsolatot továbbra is, de addig míg meg nem gyógyul teljesen, nem akar találkozni,mert nem szeretné ha Alex így látná őt.

Beszélgetésük során az is kiderült, hogy egyforma a lelkiviláguk,és mindkettőjükkel egyformán elbánt a sors rendesen. Mindketten sokat csalódtak már az életük során, és a kapcsolataikban. Mindketten sok pofont kaptak az élettől. S úgy érzeték, hogy lelki társra találtak egymás személyében.

Ezután két hónapon keresztül,minden nap beszéltek egymással telefonon, s már úgy érezték, hogy nem tudnának egymás nélkül meglenni, hogy fontosak egymásnak.

S már tervezgették a közös jövőjüket.

Erika eközben sokszor fel akarta adni az életét,és a kapcsolatukat is, mert nem látott esélyt arra, hogy valaha is meggyógyul, és azáltal a közös jövőjük,mit együtt álmodoztak, csupán csak álom marad. Alex tartotta benne a lelket, s a hitet, hogy ne adja fel ilyen könnyen az életét, s a közös álmaikat, és hogy küzdjön és bízzon,addig míg egy csöppnyi kis esély van a gyógyulására.

Szívében legbelül már nagyon vágyott erre a nőre, az érintéseire, a csókjaira, a vele töltött boldog napokra, hónapokra, évekre, de legfőképp az első találkozásukra,mert már többet érzett a nő iránt, többet mint szeretet.

Már biztos volt abban,hogy Erika az a nő,akit egész életében keresett, akire mindig is vágyott!

Hat hónappal később, Erika felépült hosszú betegségéből.

Így hát Erika és Alex végre találkozhattak egymással. S azóta is boldogok, mert minden úgy alakult, ahogy együtt eltervezték, még Erika betegsége idején.

Megvalósítottak mindent,amire közösen vágytak, és áldják a sorsot, hogy összehozta őket, s már Alexnek sincsenek kétségei az internetes társkereséssel kapcsolatban.

Lassan beköszönt életükbe a legnagyobb boldogság: Erika babát vár!

STEINER ALMA

Emlékeztető

Te leszel az, aki vállon ragad, és mikor ránézel, magadat fogod látni. Amikor megállsz az autónál, és benézel, te fogsz az ülésen ülni. Amikor éjszaka a sötétben ül valaki a székeden az is te leszel. Mindenre te vagy a végső válasz. Ha már nagyon sok fájdalom ér és már nem érzel semmit, akkor másokat keresel örökké. De felesleges, mert soha nem lesz biztonsági háló. Soha nem lesz biztonsági öv a kocsiban. Múltkor írtam egy levelet a Kaszásnak, hogy ha eljön, értem elviszem autókázni, de úgy fogok vezetni, hogy halálfélelme legyen mellette. Gyűlölöm őt, de biztos én leszek majd az.

Csak legyen egy meleg hely, ahol nem akarnak tőled sem tőlem sem, azaz tőlünk semmit. Mert nehéz a hidegben kabát nélkül állni végig egy két órát, amíg letelik az óra. Olyan unalmas az iskola, hogy csodálom, hogy nem ölte még meg az emberek negyvenegy százalékát. Az életet elidegeníti. Miért kellett annyit szenvedni, meg figyelni mikor nem akartunk? Miért kellett gyerekeknek lennünk?

Miért születtél meg, ha szenvedned kellett, míg nem tudtál védekezni. Sok a befejezetlen kérdés. És nem is igazán költőiek. Ha ennyi pokol van a Világon, amit Földnek nevezünk, akkor, miért nem hívjuk Pokolnak? Miért a gonosz van többségben, miért van gonoszság a világon? Miért vagyunk undokak, ha szar a kedvünk? Mit rontottál el?

Nemrég meghalt egy régi szerelmem. Nála jobban senki nem csókolt, nála szebb senki nem volt, nála szebben senki nem bánt én velem. És nem tudom kitépni a sírból, hogy feléledjen és újra éljen. Most annyira jó lenne, ha az lenne, amit akartam volna. És az élet egyáltalán mikor is volt Kívánság műsor? Úgy érzem semmi erőm nem volt, most meg már annyi van, hogy nem bírja el az univerzum.

Miért nem volt erőm? Mitől vagy ilyen szomorú most? Miért kell annyit hazudozni mindig mindenről, mert ciki valami és miért kell cenzúrázni a trágár beszédet, amikor az is egy önkifejezési forma.

Valaki írt erről egy könyvet, már egy zenekar régen meg is énekelte, hogy olyan, mintha az érzéseinket is cenzúráznunk kéne. Minden fiú egy nagy alfahím és minden lány egy hercegnő.

És mindez egy kibaszott nagy hazugság. Káromkodtam, bocs, hogy élek. Szóval ott tartottam, hogy

miért van fiú és lány, amikor lelkek vagyunk? Miért érzünk, az orvostudomány nagyon lemaradóban van sosem volt a lélekre megoldása. Miért akarsz ugyanúgy kinézni, mint mások? Ez annyira elkeserít.

Nem tudom, hogy hogyan szólítsalak, de én is akartam úgy kinézni, nehogy kitűnjek. Te is csak azért élsz, hogy eltűnj. Mindenki hazudozik, minden nap széthasad valakinek a szíve, minden nap ütéseket szenved el ezernyi ember, minden nap megalázzák egymást az emberek. Minden ablakon besüvít a borzalom. Jön a Karácsony. Ő rendes, mert ő a szeretet ünnepe, és van egy kóla is, ami reklámozza.

Hát kívánnám mindenkinek, amit magamnak neked magamnak, nekünk. Hogyan fogalmazzak? Hogy reális és helyes legyek? Elég kifejező voltam remélem. Nem tűnök autentikusnak? Paranoiás vagyok, ne haragudj. Remélem felfogtál belőle pár sort. Vagy magadra ismertél, és élesen hasító könnycseppek gördülnek le a te arcodon is, és a te szemedből is esik az eső, mert az emlékezetemből nem esett ki, amitől nem akartam neked hazudni. Kisírtam a szemem éjjel, mára ugyanez a program.

Tudod, hogy semminek semmi értelme, tanulj meg hálás lenni, néha becsülj meg dolgokat, mert bármikor megláthatod magadat, pedig másra várnál és majd akkor szembenéz veled a végén önmagad: a halál.