Beérkezett pályaművek

Akai Katalin

Szerelem a forradalomban

Zsuzsi sötétbarna pamut harisnyáját húzta formás hosszú combjára, közben a szomszéd ágyon pityergő barátnőjét agitálta:

• Ugyan már! Ne sírj folyton! Hiszen már kilátszanak a csontjaid, addig emészted magad.
• Te ezt nem értheted! Neked sosem volt még gyermeked, honnan tudhatnád?
• Azért a pulyáért felesleges sírnod! Majd férjhez mész, lesz másik. Annyi gyereked lesz még, hogy sokallani is fogod! Ezt meg felejtsd el! Ha örökbe adtad, már nem a tiéd, akkor meg minek bőgsz utána?
• Értsd meg! Nem tudok így élni! Annyira fáj a szívem a kislányom után, hogy belehalok, zokogta Ilona.

Zsuzsi odaült a mellette lévő priccsre, hosszú szőke haját hátra dobta, mert még nem fonta be, és bőszen tapogatott maga körül.

• Nem találtad meg véletlenül a harisnya gumimat? Így már mégsem indulhatok el!

Azzal felpattant, hogy bebizonyítsa igazát. Lett is nagy kacagás, mert az ormótlan harisnya, a megzabolázó gumigyűrű nélkül máris a bokája körül tekergett. Meleg bunda bugyija fakó rózsaszínben pompázott, a szára combközépig ért. Hetyke melleit is hasonló színű melltartó takarta. Féltve őrzött, egyetlen selyemkombinéját még nem vette fel, de ormótlan fekete fűzős cipőjébe már beledugta vékony lábát. Nagyon viccesen nézett ki, az összes lány fetrengett a nevetéstől, ahogyan végig masírozott a szobán, ahol tizenkét lány lakott.

Végre Ilonka is abbahagyta a pityergést, és együtt nevetett a többiekkel.

Igaz, még csak kedd volt, de minden lány csinosította magát a munkásszállón, mert hallották, hogy valami nagy felvonulás lesz a városban, sok egyetemista is lesz ott, hátha akad egy csinos udvarló.

Ilona nem akart a felvonulásra menni, csak a kislányát szerette volna titokban meglesni az Astoria környékén élő családnál, ahová örökbe adta. Évike sokszor játszott a ház udvarán a többi gyerekkel. Egyenes szálú szinte fehéren szőke hajába zöld masni szokott lenni, mert a szeme is gyönyörű zöld színben játszott. Csodaszép, fodros hófehér kötényke volt többnyire rajta. Ilonka látta, milyen szeretetben és jólétben nevelkedik. Azt a jólétet Ő nem tudta volna kislányának biztosítani, mint amit a jómódú minisztériumi tisztségviselő, és a felesége, akiknek nem lehetett saját gyerekük.

Amikor örökbe adta Évikét, a volt udvarlója segített neki, aki több évnyi udvarlás után cserbenhagyta. Jóska, akkor már ügyvéd volt.

Egy kis csalás is volt a dologban. Az örökbe fogadó felesége vidékre utazott egy tanyára egészségi állapota miatt, és egy csodálatos kisbabával tért vissza Budapestre. Így azután senki sem vitathatta, firtathatta a dolgot. Ráadásul a férjnek is zöld szeme volt, a papírokat elintézték még vidéken, a cserbenhagyó fiatal ügyvéd segítségével, aki a kislány vérszerinti apja volt.

Ilonkát elzavarták a szülei a háztól, amikor kiderült, hogy terhes. Az "ügyvéd úr" Józsi már nem akarta elvenni, neki pedig lakás és munka után kellett nézni.

Kénytelen volt az örökbeadásba beleegyezni, de magában megfogadta, ha lehetősége lesz rá, visszaveszi a gyermekét.

Ez volt életének egyetlen célja.

Amikor minden lány összecihelődött, elindultak. Vastagon kellett öltözni október vége felé, bár nem panaszkodhattak, még a Nap is kisütött délutánra.

A Soroksári úton, a fegyvergyárban dolgoztak valamennyien, és a közelben lévő munkásszállóban laktak. Onnan indultak a belváros felé, nagy viháncolással. Erzsikét és Katit már a kapuban várta udvarlójuk, másik négy lányhoz menet közben csatlakoztak a fiúk.

Amikor az Astoria környékére értek, már népes kis csapat verődött össze az egy irányba tartó emberekből. Mindenki vidám volt, nagy változásokról beszéltek, de senki nem tudott biztosan semmit, csak azt, hogy felvonulás lesz. Szájról-szájra jártak a hírek, hogy szolidarítási menet lesz a Lengyel elvtársak mellett, és hogy milyen szépen szavalta Sinkovits a Nemzeti Dalt.

Ilonka le akart válni a társaságtól a Dohány utcánál, de Zsuzsi, és Ági, két legjobb barátnője nem engedte. Addig kérlelték, hogy tartson velük, míg beleegyezett, mert megígérték, hogy utána elkísérik gyermekleső útjára. Egyre többen lettek, az emberek szászlót lengettek, és énekeltek, a tömeg sodorta őket, és a lányok nagyon jól érezték magukat a napi robot után. Sütött a nap, mindenki vidám, és lelkes volt, valahonnan még egy üveg borocska is előkerült, kézről kézre adták amig ki nem ürült az üveg.

Sokan azt kiabálták, hogy a rádióhoz mennek, és beolvassák a 16 pontot. Délután hat után értek a rádióhoz, a Bródy Sándor utcába. Órákig tolongtak, skandálták, hogy "ruszkik haza", meg egyebeket a többiekkel együtt. Egyre több katona is közéjük került, akik levették sapkájukról a vörös csillagot és átálltak hozzájuk. Zsuzsi flörtölni kezdett egy kékszemű kiskatonával, még puszit is adott neki, de érdekes módon a fiatalember Ilonka kezét fogta, nehogy elsodorja a sok ember. Már besötétedett, Ilonka hiába akart menni, a többiek visszahúzták, mindenki nagyon lelkes volt.

Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy lövések dördültek szinte minden irányból, és a tömeg egy része menekülni kezdett, őket a mögöttük állók egyre előrébb tolták. Zsuzsi felsikoltott. A szeme fennakadt, és a torkához kapott, ahonnan spriccelve, lüktetve ömlött a vér a tenyere alól, majd elzuhant, mint egy zsák. Ilonka térdre esett barátnője mellett, próbálta a kendőjével elállítani a vérzést, és közben zokogva szólongatta. A szőke katonáról időközben kiderült, hogy Jánosnak hívják, lefogta Zsuzsi szemét, és elrángatta onnan Ilonkát.

• Menjünk innen, kérem! Már nem tehet érte semmit! Meneküljünk! Itt össze-vissza lőnek!

Ilonka vállig érő fekete haja ziláltan repkedett, véres lett, és szürke kabátjának elejét is barátnője vére festette vörösre. János kezét fogva, szinte öntudatlanul futott a sötétben, mint ahogyan az utcán több ezren. Előttük is lövések hangzottak, megtorpantak.

Szerencsére nyitva találták az egyik ház kapuját, és a pince ajtó sem volt bezárva.

Egy eldugott pókhálós sarokba bújtak, hogy kivárják a lövöldözés végét. Egész éjjel fegyverropogás hallatszott, a lakók közül is egyre többen jöttek le a pincébe. Reggel már tankok dübörgésétől remegett a környék.

Aludni nem tudtak, így elmesélték egymásnak szomorú életüket. Amikor Ilonka a kislányáról mesélt, János azt mondta: "Ha az Ő felesége lenne, segítene visszaszerezni Évikét, és úgy szeretné őt, mint saját gyermekét." Mindig egy szerető családról álmodott, és Ilonka az első percben megtetszett neki őzike szemével és kedves mosolyával.

Másnap délelőtt kióvakodtak a pincéből, és a falak mellett osonva elindultak a munkásszálló felé. Mindenütt halottak hevertek, a macskaköves utcán vértócsákat ugrottak át, imitt-amott kiégett T34 tankokat is láttak.

Borzalmas látvány volt!

Ilonka többször rosszul lett, és zokogott a látványtól. Kabátja elejére feketén rászáradt a vér. Még az arcán is volt, pedig amennyire tudta, letörölte egy zsebkendővel. János sem tudta visszafogni magát a sírástól, fogta a lány kezét, és szinte önkívületben vezette a külváros felé. Ki akart jutni abból a pokolból.

Már félúton voltak, amikor szedett-vedett fegyveres csapat jött szembe, és megfogták Jánost.

-Állj meg, Te! ÁVÓS katona vagy, látjuk rajtad! Felhúztunk már párat közületek a kerítés vastüskéire! Neked is az lesz a sorsod! Legalább megtanuljátok! - ordibáltak összevissza, látszott rajtuk az alkohol hatása.

-Ilonka menekülj! Majd utánad megyek, nem lesz semmi baj! - Kiabált a lányra János.

-Nem hagyhatlak itt egyedül! Éppen elég, hogy a legjobb barátnőm is meghalt! Nem tudom megtenni! - Sikoltotta a lány, de a részeg férfiak már őt nézegették! Végül elszaladt.

Egy józanabb gondolkodású vezetőféle ember is volt a bandában, János annak elmondta átállása történetét, így nehezen ugyan, de elengedték.

Ilonkát menekülés közben egy csapat suhanc kapta el, meg akarták erőszakolni egy kiégett tank tövében. Amikor János odaért, és az útközben szerzett PPS-41 dobtáras géppisztolyt rájuk fogta, rögtön elinaltak. Késő délután, kerülő utakon, de odaértek a munkásszállóra. Útközben megbeszélték, hogy találkoznak még, ha ennek vége lesz. János visszament a rádióhoz, hátha tud segíteni.

A harcok majdnem November közepéig tartottak. Végül orosz segítséggel leverték a felkelést. Itt is maradtak 35 évig, "fenntartani a rendet".

Mi úgy tanultuk az iskolában, hogy ellenforradalom volt.

Az unokáim már azt tanulják, hogy forradalom volt. Bárhogyan nevezzük, több mint tízezer ember belehalt, és kétszázezren világgá menekültek!

János decemberben megkereste Ilonkát, és feleségül kérte.

Abból a szerelemből, házasságból születtem én és a húgom, és Évikét is sikerült visszaszerezniük. De az már egy másik történet.

SZABÓ IMRÉNÉ

A kerékpár

Nagy megtiszteltetés érte a falunkat, amikor vásár- és piactartási jogot kapott. Eddig legtöbbször Nagydorogra járt a falu népe, de az un. kupecek több napi járóföldet is begyalogoltak az üzlet reményében. "Túlsófélre" mentek, ha a Dunától keletre eső területeket látogatták.

Mostantól azonban helyben is kínálkozott az üzlet. Állat - és kirakodóvásár lesz - dobolta a kisbíró, bár hírközlése nélkül is mindenki tudott róla. Megépült a cédulaház, ahol a járlatleveleket (passzusokat) kellett bemutatni, és a helypénzt kifizetni. A páskom (legeltető terület) egy részét egy szál dróttal elkerítették, jelezve, hogy hol álljanak az állatok, kocsik, mert a malacokat nem lehetett csak úgy kihajtani, mint a szarvasmarhát vagy a lovat. A dimbes-dombos, homokos terület erre igazán alkalmas volt, mert gyér növényzetéért - királydinnyéért, gledicsertüskéért - nem volt kár, ha kitiporták.

A kirakodó vásár a focipályán volt.

Ünneplőbe öltözött a falu, akárcsak húsvétkor, pünkösdkor. Utcát, házat csínosítottak, s a szekrényből előkerült az ünneplő ruha is. Megindult a falu a vásár helyszínére. Ki vásárlási szándékkal, ki csak nézelődni, vagy a lacikonyhánál finomságot fogyasztani. Idejöttek azok is, akik üzletet kötöttek, hogy egy-két pohár borral pontot tegyenek a passzus (járlatlevél) végére. Volt, aki örömében leengedte a torkán a nyereséget, nótára is gyújtott. Kivételek azonban mindig akadnak. Ilyen volt N. I. is. Nem volt szegény ember, sőt... Áldomásivásra ők is az italmérő sátorhoz mentek. Az eladó két rundot akart rendelni, mikor I. halkan mondja: - Nekem inkább az árát adjad. Gazdagodott a pohár bor árával is, pedig jobb lett volna, ha a torkát öntözte volna, mert a tsz-be kényszerítéskor az arcát áztatták a könnyei. Híre ment a faluban sóherségének. Rá is ragasztották a "keserű" jelzőt.

Szemet gyönyörködtetett a kirakodó vásár is. Volt ott minden: a ruha, cipő, szentkép, istráng kötélből, láncból az állatoknak, magvak a kertbe vetésre, voltak még kerékpárok is.

Az én gyerekszemem ez utóbbin tapadt meg. Fekete női bicaj! Csak úgy szikrázott a napsugárban!

Férfi kerékpáron tanultam, váz alatt. Találkoztam is néha az anyafölddel, ilyenkor színt váltottam, hol lila voltam, máskor zöldes, vérrel festett.. Ígérgette édesanyám, hogy majd egyszer kapok egy női bicajt. Ott álltam lecövekezve. Nem tudom, honnan vette anyám a pénzt - mert az ötvenes években ritka vendég volt a háznál, s ha volt, akkor sem sokáig melegedhetett, mert adó, békekölcsön, stb. mindjárt elszólították. Földi mennyország volt, amikor ráülhettem. A büszkeség dagasztotta keblem, azt hittem mindenki engem néz, engem irigyel.

A vagyonomat azonban meg kell szolgálni. Eddig is - legtöbbször - én vittem a tejet a csarnokba. Gondoltam, ha már meg van az óhajtott eszköz, nem járhatok gyalog. Csak egy hiba volt: egyik kézzel kellett kormányozni. Ezt pedig eddig nem tanultam meg. Hogy elvihessem, azt mondtam, majd odáig tolom, s visszafele felülök. Alig vártam, hogy az utcánkból kijöjjek, s már is próbálkoztam. Reszketett a kezem, s a "büszkeségem" nem akart egyenesen menni. Aztán, mint a csökönyös ló, ledobott. Az ütést még elviseltem volna, de a tej... Félliternyire ki volt mérve, amit elvittünk. Hogy mennyit ivott meg a föld, azt nem tudtam megállapítani, de pótlást az ártézi kúttól vettem.

Kati néni - az átvevő - amikor fokolta, csóválta a fejét, és félreöntötte. A történtekről egy szót sem mertem szólni otthon. Én nem, de a Kati néni igen. Másnap reggel édesanyám ment a csarnokba. Miért vizezed a tejet? - szégyenítette meg anyámat. Félre kellett öntenem az estit. Édesanyámnak felszaladt a vér a fejébe, s az esti lábhorzsolásom jutott az eszébe. Hazajőve vallatóra fogott. Hazudni sose tudtam, mert ilyenkor az én fejembe is felszökik a vér, elvörösödök. Bevallottam a történteket. Kaptam is érte tisztességesen! A testi fájdalmat, szidást még elviseltem volna, de a csarnokban el kellett mondanom a tejszaporítást. Végül is, amit vizeztem az kiöntésre került, ugyanis az átvételnél mindjárt mérték a zsírfokot is, mert amelyik tehén zsírosabb tejet adott, annak a gazdája pár fillérrel többet kapott. Kerékpár büszkeségem veréssel, megszégyenítéssel ért véget. A csarnokba továbbra is gyalog jártam. Sok-sok egykezes vezetés, gyakorlás után mertem csak kockáztatni.

Így maradt emlékezetemben falunk első vására, s az első kerékpárom.

Herczog Gábor

Mégis Annának van igaza...

(2016 február 28.)

A februári tavasz, mint jó idő kacsint kinn a zöldeletben ama ifjú arcába, kinek vonása viseltes, s megesett, mint a koros platán, mely áll száz esztendeje a kúria előtti sétányon. - Hangja több volt, mint a gyertyaláng lenge mozgása, amikor azt valami légfuvallat éri, s nagyobbat reccsen, mint viharban az idős fa koros ága; kitéve az évszakok szeszélyességében lázadó erőknek, de mégis hallgatag, mint a sír. S miféle lázadás és kelepce leselkedik az emberre, pedig minduntalan; hogy majd belé szakad egész élete, hogy azt senki más nem tudja látni, - hisz saját baja is épp akkora nagy átok feje fölött, mintha Domoklész kardja állana fölötte intő őrt. Sem úr, sem cseléd szolga, sem napszámos, vagy koldus nem tudja, mi más nyűgje baja lehet más embernek ő rajta kívül. Mindnek ott áll fölébe a sorscsapás és az emberi gonoszság, a hiúság és irigység. - ...Így válni csend martalékává, mint hamu a kandalló tüzelője alatt. Meddő évek. -

Csapta reggel hideg fogát össze, mint lesújtó kar baltáját a cserfa tüzelőre. - Hasábként esik az széjjel, mintha hóhér próbálná kioltani életét vesztőn az elítéltnek. De a fog nem moccan, az szilárdan áll ínyében, s ajkát csókolta a reggel fekete keserű levese. A test sem szakad szét e felnégyelésben; mindez csak képzelet, s mégis mint a kegyelmet kapott ártatlan; vesztőhelyéről szabadul, és megtébolyodik a hatás alatt. Mintha maga a Cár ellen állt volna valaha is. A földi ítélő és törvényhozó rendje ellen.

Anarchia tombol a trónusokon s a nép közében. Pediglen kinn a megmásíthatatlant, az örökérvényűt, mit sem érinti mindez. - Kibújt a Nap is inge alól; széttárta sugarát, mintha most ébredt kisasszony lenne, és simogatta végig a kert még álmukból fel nem eszmélt botanikáját. Hideg, s szürke reggelből, így lett aztán tavaszi ocsúdás. De férfi állott itt, nem asszonyság, igaz, bár lelke nem különb senkinek, bármi teremtés legyen az, ha nem mérgezett.Állott már itt kőhalom is régebben helyemben - gondolkodott ébredve. - s volt szobor, és volt tán kóróval nőtt hant; míglen merészelem állítani, gonosz léleknek baldachin, ciklámen ágya, melyet oly módossággal gondoztak, mintha az valami uralkodó dinasztia fertelmes kényura lett volna a szegény lelkűeknek. - Most pedig micsoda lett az uraság? - Házfalak, s benne a rostokoló trónszék; egy fotel, az utazások gőzhajója. Könyvek, oh, - jaj! - veszékelő hangja. Mire jut; tornyosul az is, mind-mind régi francia romantika...

- Szerelem... - Súgja a hang, s én kérdőre vonom. - Miféle? - Hazug, csalfa érzék ez. Szétterül kinn a köddel, s áthatja a meleg szoba terét, miközben megérinti a fal hűvöse jobb kezem; mintha valami ismeretlen bújna belső érzékembe; a látvány, mint egy festmény csendélete. Vagy tán csak az emlék és a képzelet karöltve játssza velem csalfa játékát.

Kinn a ködöt elkergette a felszálló Nap. - Ki hitte volna, hogy ily korán magasztalja fel magát március dereka; az áhított enyhülés, - ajándék minden bizonnyal. - Miféle szerelemről beszélt Anna? - Régen nem volt már virág egyetlen vázámban, mely egyedül rostokol a vakolatlan fal peremét átfogó párkányon. - Elégia lenne, ha öntözném mellé a Halfeti rózsa kertet. - De mégis virít pőre lelkem mélyén a csúf eszme... - Idegenné válik minden gondolat, a szavak, a tettek, még az emberek tobzódása is a különböző csoportokban. Ha az írásban lenne átok és csoda, mese lenne az, de mind valós gondolat. Semmi csoda, csak száraz ráció. A lélek valósága, mind-mind különböző ruhát öltve magára, és utazóbőrönddel járva nagy utazásán.Literatúrába foglaltatik minden gondolat; minden csúf és gonosz őrülete az embernek, és minden jó szándéka, s érzéke. - Mint a bányákkal szegélyezett mezők a hegyvidéki tájakon. Vagy tán jobb a bárány és akol, böllér háza metafora.

- Gondolatok... micsoda frázis...!? Egy sem éli túl a békegalamb küldetését, a nagy utazást, s az idők homályában vész el az elfeledett gőzhajón. Mintha a regényekben megírt pesmergák emlékezete lenne csupán; valahol a végtelen tájon, a hegységekben, a természet autonómiájában, ahol mindenki szabad. - Vagy tán eltéved az a gondolat?... - Az emberi gondolat, oly sivár és kietlen tud lenni, s zokszó nélkül fölényeskedik érdekével az élet, s a nyomorúság fölé, lejjebb taszítva a megesetteket. - Ó, ha mondhatnám neki; ha itt lenne mégis, s hallaná... Inkább mondom, - hess kósza gondolat! Hess árnyéka emlékének, - hogy a tegnapról magammal hoztam a teremtés asszonyi lényét...

Mit érnek a jelképek az isteni áhítattal szemben? - Ahol a hit a vallás képeibe szorul, s a hit, kiszorul magából a vallásból. Hol több egy kép, egy illúzió, mint az, amit az áhítatos szív sugall. - S bizton rossz lesz a következő hang, a külső, a megkövezők kiabálása. - De hol a nyers és száraz logika, és ráció? - Ők tán az irigykedők? - Míg a fejekben béke nem lesz, addig a lélek is puszta ábránd.

Ha ide befurakszik a gyenge érzelem? Oh, minő... talán felülírná a férfiszívet, talán megvetné... tudná-e az embert teljessé tenni az akarat, amely elrendelt férfi és nő között? Gyenge hitű csacsi képzelet. Mintha asszony szólna bensőmből...

Sokszor, mintha a gyűlölet éles késével vésnénk papírra minden megátalkodottságunk, és azt mondjuk; ez gyűlölet költészet, s ők azt mondják, ez gyűlölt költészet. Pedig a költő, ha ismeri is a gyűlölet nyelvét, a költészet számára az idegen közportéka. A költészet valóban lehet fegyver, de az nem a gyűlölet romlottságával gyilkol. Aki ezt a sugallatot követi, az nem különb a bérgyilkosnál, s aki költőre céloz, az gyilkos mesterlövész. - A halálnak írok..., gondolhatja a megesett, pedig Anna már oly sokszor mondta, - Dehogy... - s ilyenkor mily szép e szó. Itt a líra; az élet a líra költészete.

Hallgataggá vált a fűz, az orgona, s az olajfa. Hallgataggá vált a kerti filegorea; a borostyános fal, s a rózsakapu is mind. Hallgataggá szőtte, mint hálóját a pók, e kelepce. Hallgataggá, mint az eső zajában megbúvó köz, s eszembe jut; amikoron az első pillantásnál eső esett, és megtöltötte szívünk szerelemmel... - Mégis Annának van igaza. Akkor a szív válik költővé, mert szépen szól. - Ezt mondta...

MÓDER LÁSZLÓ

Igazi ragadozónak képzelte magát...

Igazi ragadozónak képzelte magát, most is, ahogy a balatoni szálloda strandján elterpeszkedve a félig lehunyt szempillái alatt szemügyre vette a tőle illő távolságban napozókat. Nem kis önteltséggel állapította meg, hogy bizony ezek a birkák félnek tőle. Tehát nem volt hiába az a kis tegnapi összetűzése a szomszédban táborozó egyetemista kinézetű arcokkal. A kis hülyék, hogy megdöbbentek, mikor közéjük lépett és szájon vágta a neki visszaszólót. Szerette azt a döbbent csendet, ami az elcsattanó pofon után körbefogta őket... Szerette ezt a mostani világot, büszkén gondolt az eddig elért sikereire.

-Ez igen, ez valami, mikor a rendőrök is úgy akarnak kinézni, mint mi, a sok barom fakabát is rövidre, majdnem kopaszra nyíratja a haját, és azokhoz próbál kinézetben és öltözködésben is hasonlítani, akiktől leginkább különbözniük kéne. Ez jó, legyen sokáig így, akkor én most már lassan egyenesbe érek, ennek az édes életnek a kezdete ez a kis pihenéssel egybe kötött utam lehet.

Kinyitotta a szemét abban a reményben, hogy esetleg el tud kapni egy női pillantást, ami éppen megpihen a megfeszített bicepszein. Megszokásból beleakasztotta az egyik ujját a nyakában lógó nem túl diszkrét aranyláncába és mozdított rajta egyet.

-Jól van, hagyjuk. Ezek között a kényeskedő úri bringák között úgysincs olyan, akivel én megfelelően tudnék hancúrozni. A tegnap esti az igen, bár csak az után dolgozott igazán rendesen a pénzéért miután megkapta az első pofonját. A hülye kurva azt képzelte, hogy velem is csak úgy tessék-lássék ügyködhet mintegy kivénhedt sváb trotylival. Ma este is fölviszek egyet. Elintézem az üzletet, utána az egyik ABC-ben veszek vagy két üveg whyskit, aztán adj neki. Szerencsére a főnök nem garasoskodott mikor ide küldött. Ezt a birkapásztort meg nem volt nehéz rendre szoktatni, az első verésre hajlandó volt tárgyalásba kezdeni, még hogy másoktól szerezze be az anyagot! A köcsög azt hitte, hogy milyen jól kitalálta..... Mondjuk párszor meg kellett öklöznöm a fejét, mire megértette, hogy ebben az üzletágban nem a szabad kereskedelem szabályai az érvényesek.

Megnézte az óráját aztán megfordult, hogy a hátát is barnítsa a nap. A gondolatai visszakalandoztak azokra az időkre, mikor kezdőként autónepperkedéssel próbálta megkeresni a betevőt. Persze azért nem ilyen egyszerűen indult, mert ugyebár az emberek ritkán születnek átverőnek, nem beszélve arról, hogy ez a nemes hivatás beteljesüljön átvertnek is kell lennie. Nos ez a felismerés szerencsére időben jött és ez vezetgette a további karrierjét. Az első megvilágosodás akkor érte, mikor egy napsütötte szombat délután otthagyta a mesterét egy belvárosi lakás festése közben, mert már piszkosul unta az állandó létrázást és ebből következően reggel óta megérlelődött benne a gondolat, hogy ő ennél sokkal jobb sorsra érdemes. Az egyik gyerekkori barátjával kezdték el az üzletszerű nepperkedést, aminek az egyszerű lényege annyi volt, hogy minél olcsóbban venni, utána némi külső kozmetika igénybevételével, sokkal drágábban adni. Ha netán a tranzakció után a púderek lekopása következtében a vevő reklamációval jelentkezett, akkor egy lehetőleg nem túl forgalmas helyre üzleti beszélgetésre hívták, ahol nyomatékosították, ha esetleg sokat akadékoskodna, a jó üzlet mellé még kaphat egy kiadós verést is. Pár év után kinőtte ezt az ipart, fárasztotta az állandó piacozás, és a gyerekkori barát is kiesett mellőle. A hülye megnősült és az új asszony elég karakteresen a normális élet irányába terelgette. Szóval valami más után kezdett tájékozódni. Nos ez már kicsit komolyabbnak tűnt, már az első lépések is sokat ígérők voltak. Az egyik nagy fővárosi piacot kézben tartó banda alvezére komoly bajba keveredett, és szüksége volt egy priuszmentes tanúra. Így került a társulatba, és innentől kezdve a zöldségesek és egyéb piacozók vámszedőjeként ténykedett. Ahogy virágzott a kereskedelem az ő pályája is egyre fényesedett. Nem kis sikereket ért el az engedélyük nélkül árusítók megfélemlítésében. A munka filozófiája az volt, hogy a tárgyalást mindig udvariasan, finoman kezdeni, majd amikor már a delikvens felengedett, akkor robbantani és lehetőleg teljes fizikai és lelki terrorral lerombolni minden ellenállást. Ez a taktika működött, a jóravaló kereskedők, vagy a hét két utolsó munkanapján bejárogató őstermelők deláztak szépen.

-Most talán ennek is vége lesz, nem kell tovább vidéki bunkók fenyegetésével piti pénzeket összeszednem. Ez a mostani meló, sokkal komolyabbnak tűnik, ez pár millát biztos hoz a konyhára. Ma este végleg nyélbe ütöm, és akkor a főnök ígérete szerint én leszek a balatoni üzlet vezetője. Az is szemlátomást tetszett neki, hogy egyedül akarom elintézni ezt a kényes ügyet. Nem lett volna jó többen lejönni, túl feltűnő. Persze így meg az enyém az összes siker.

Az egész napja ilyen kényelmes tervezgetős napozással telt, amikor gondolta úszott egyet. Délben megebédelt a szálloda kinti snack bárjában és készült az estére. Délután beült a kocsijába és terepszemlét tartott az üzletfél javasolta találkahely környékén. Meg volt elégedve. Egy élelmiszer áruház parkolója.

-Pont jó, este tizenegy táján már biztos kevesen állnak itt. A főútra egyenes a kihajtás, ha netán mégis gond lenne hamar el lehet tűnni. De hát mi gond lehetne, tegnap megdolgoztam, azt mondta, mára összeszedi a pénzt. Remélem jövő héten már újra teljes lendülettel beindul az üzlet.

Pár perccel tíz óra után indult el a szállodából. Végighajtott az üdülővároska főutcáján, szemre vette a placcon sétálgató kínálatot. Kiválasztott egy magas szőke nőt.

-Na ha ez itt lesz, akkor visszafelé fölszedem.

Pár perc múlva leparkolt az élelmiszer áruház előtt pont ott, ahol délután eltervezte. Ránézett az órájára, és úgy döntött, van elég ideje egy kis vásárlással egybekötött terepszemlére. Bent a boltban csak egy-két vásárló lézengett, megvette a két üveg whyskit és visszament a kocsijához. Megnyugodva látta, hogy a parkolóban más autó nem áll. A hátsó ülésre rakta a piát és beült.

-Remélem, nem nagyon várakoztat meg.

A kerékpáros hátizsákos fiatalembert akkor észlelte, mikor a kocsija mellé fordult.

-Na ez a kis hülye köcsög meg mit akar itt, - gondolta -, és a vezetőülésben az ismeretlenre nézett.

A bringás megállt letette a lábát, és ahogy ült még a nyeregben egyből tüzelt. A tompa halk puffanással egy időben ütést érzett a mellkasa és a gyomra között. Oda pillantott, és a fehér pólóján egyre dagadozó vérfoltot látott. Világosan tudta, hogy azonnal ugrani kéne kifelé a kocsiból, lehetőleg úgy, hogy ezt a pehelysúlyú kis majmot a gépével együtt el tudja sodorni. Valami ránehezedő tompaság megakadályozta a cselekvésben.

-Mi van barom, te egy nagy ökör állat vagy, - a kerékpárosnak erős keleti akcentusa volt. Eszébe jutott, ha már nem tud mozogni, akkor legalább kiáltania kéne. Megpróbált nagy levegőt venni. A következő pillanatban egy ütést érzett a homlokán és összeomlott minden.

SOÓS KATALIN

KARÁCSONY 1986

A nagy hírekkel az ember úgy van, hogy vagy rögtön világgá akarja kiáltani, vagy kivárja a megfelelő alkalmat, hogy bejelentésének kellő súlya legyen.

Réka is ez utóbbi lehetőséget várta. Leventének nem is mondta, kedden volt a városi kórházban, mert hétfőn a helyi doktor megfelelő műszerek hiányában nem tudott biztos diagnózist adni. Kovács főorvos gratulált neki: áldott állapotban van! Ha valami probléma merül fel, görcs vagy rosszullét, azonnal hívja őt! Rékát magát is meglepte a hir: hogy ő, éppen ő babát vár! Réka nem szerette a gyerekeket. Nem, nem ez a jó kifejezés. Nem hiányzott neki a gyerek. A munkája, a kutatási témája kitöltötte az életét. Nem volt benne az a vágy, hogy mindenáron legyen gyereke. Bezzeg Levente! Hacsak meglát egy kismamát babakocsit tolva vagy kézen fogva vezetni egy csöppséget, rögtön odamegy hozzá, leguggol és gügyögni kezd, vagy ahogyan a felnőttek gondolják valami selypegő hangon hülye szövegeket mond neki. És a gyerekek visszamosolyognak rá és csöppet sem zavarja őket Levente hajlott háta, szemüvege.

Réka annyira szerette Leventét, hogy tudomásul vette, hogy minden vágya, hogy legyen saját gyereke. Az esküvő előtt megbeszélték ezt a különböző viszonyulást a "gyerekkérdéshez". Réka azzal intézte el a dolgot, ő nem tesz semmit ellene és ha a baba jönni akar, jöjjön, ő szívesen várja és szeretni fogja és mindent megtesz, hogy jó édesanya legyen és hogy Leventének ez a vágya teljesüljön.

Réka a péntek estét, Levente születésnapját, az első közös születésnapot találta a "megfelelő" alkalomnak a nagy hír bejelentésére. Korán ért haza a munkából, jókedvűen díszítette az asztalt, dudorászott magában, amíg a fehér bort és a városban vett gyertyákat is odakészítette. Éppen a sült csirkét, mindkettőjük kedvencét fordította meg a sütőben, amikor lehajolva éles fájdalom hasított a hasába. Le kellett üljön. Önkéntelenül simogatta a hasát, derekát. Két-három perc és a fájdalom eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Levente szinte zavarba jött a szépen díszített asztal láttán, a sült csirke ínycsiklandozó illata felerősítette az ünnepi hangulatot. Önkéntelen mozdulattal ölelte át feleségét és meghatottan kedves, köszönő szavakat súgott a fülébe. Réka visszasúgta, hogy a születésnapi ajándékot a desszerttel együtt fogja megkapni. Hiába volt remek a vacsora, alig tudtak enni az izgatottságtól. Állandóan egymásra néztek, mondani akartak valamit, de a mondatok nem fejeződtek be, a szavak benn ragadtak, helyette csak simogatták egymás kezét, boldogan mosolyogtak egymásra. Végre eljött a desszert ideje: a fagylalt torta, gyümölcsdísszel, tejszínhabbal, a tetején 3o gyertyával. Réka összeszedte magát és komoly hangon mondta: Gyerekünk lesz! Fogadd szeretettel születésnapi ajándékként! Levente nem akart hinni a fülének, állandóan ismételgette: Gyerekünk lesz! Apa leszek! És felugorva Rékát is magával vonta és körbetáncolta a szobát! A váratlan mozgástól megint végig vágott Rékán az éles fájdalom, de most nem múlt el, hanem görcsösen húzta. Összegörnyedve rogyott a fotelba. Levente kétségbe esve hívta a mentőket.

A késő esti órán a hirtelen leszállt decemberi ködben a mentő lassan haladt, Levente nélkül vitte Rékát a városi kórházba.

A következő napok az ismeretlen városban egyedül egy kórházi szobában változóan teltek. A két fiatal orvos felváltva vizsgálta az akkor még újnak számító ultrahangos készülék képeit. Mellette, a feje fölött vitatkoztak róla, hogy ugyan ez mi a hasában? Valóban terhes? Valóban babát vár, vagy valami daganat van ott? Naponta küldték a leleteit a laborba és orvos-beteg közösen, izgatottan várta az eredményt: Igen, terhes! De Kovács főorvos úrnak 4o éves praxisa mást mondott és egy speciális labor vizsgálat igazolta a sejtését: ez valójában egy nagyon ritka fajta, veszélyes daganat!

Annyira, hogy már fel is hívta kollégáját, a neves professzort Budapesten a klinikán, hogy mikor tudja fogadni, hiszen ő a szakértője ennek a daganattípusnak. Európában 2 olyan központ van, ahol ezzel a fajta abnormális terhességgel foglalkoznak. Szerencsére két nap múlva lesz ideje és tudja fogadni Rékát. A főorvos megrendelte a mentőt, hogy a megadott időre a fővárosba szállítsa.

Levente teljesen össze volt törve a hírek hallatán. Legszívesebben állandóan a kórházban lett volna a felesége mellett, de ezt nemcsak a munkája miatt nem tehette, de az időjárás is rendkívüli volt: hóviharok száguldottak végig az országon, a vonatközlekedés akadozott. Az orvosok tanácsára Levente nem mehetett Rékával a mentőben Budapestre, így a városi kórházban búcsúztak el.

A budapesti neves klinikán a régi szárnyban egy óriási teremben helyezték el Rékát. Mintha csak a Pszyché című film kórháza elevenedett volna meg. Irtó magas, tágas teremben vagy 2o nő feküdt a régimódi fehér, rácsos vaságyakban. Többségük abortuszra várt vagy éppen utána volt. A nők gyorsan jöttek, majd gyorsan távoztak. Alig volt, aki ott éjszakázott vagy több napot töltött volna ott.

Rékát a híres professzor délután vizsgálta meg. Előzetes véleménye igazolta a vidéki főorvost: nagy valószínűséggel MOLA, ez a ritka és veszélyes daganat. De a megbizonyodáshoz még pár kontroll vizsgálatot el kell végezni. Kérte Réka türelmét és együttműködését, hogy mivel ez egy klinika, Közép-Európa egyetlen MOLA központja, több orvos, szakorvos-jelölt is meg fogja vizsgálni tanulás céljából.

Réka alapjában véve nagyon szégyenlős volt, így teljesen kétségbe esett, hogy ennyien fogják megnézni. Töprengett, hogy ugyan mennyi ideig kell kitárulkozva feküdnie a vizsgáló ágyon tűrve, hogy újabb és újabb kezek turkáljanak benne, kukucskáljanak belé a mikroszkópjukkal. Két nap telt el ilyen "rendelkezésre állással". Közben a speciális vizsgálatok alapján a professzor megerősítette Kovács főorvos diagnózisát.

Réka izgatottan várta a döntést, mi a teendő ilyen esetben? Meddig kell még itt legyen? Teljesen egyedül, távol a férjétől? Hiszen mindjárt Karácsony! Milyen nehéz lehet Leventének! Megkapja születésnapi ajándékként élete vágyott álmát: gyereke lesz és még igazából nem is örülhetett a hírnek. Fiatal feleségét pár órával később fájdalmak közepette elviszi a mentő egy másik városba, ahol megállapítják nem is gyereke lesz, hanem a felesége egy daganattal van áldott állapotban! És már csak pár nap van Karácsonyig. Vajon ezt a Karácsonyt is egyedül kell töltenie? De hiszen van már felesége! De kórházban van, Budapesten és mi lesz vele? Még meglátogatni sem lehet.

Mindez Rékán is végigfutott. Nagyon egyedül volt a sok idegen nő között. Meg is volt ijedve: mi történt vele? Csak pár hetes terhes lehetett, de már akkora volt a hasa, mintha 3. vagy 4. hónapos lenne! És amilyen rémisztő híreket megtudott erről a fajta daganatról! Hogy olyan gyorsan burjánzik a kismama hasában, hogy óriásira nőve szétrepeszti a méhet és a kismama belehal. És mindeközben megtévesztően folyamatosan termeli a terhességi tüneteket! Egyáltalán hálákat adhatott az Úrnak, hogy ilyen jó kezekbe került, ilyen hamar felfedezték. De mi a következő lépés?

Kétségei között ő is persze az anyját hívta. Bár nem volt túl szoros a kapcsolatuk, de bajban mégis az ember mindig az anyjához fordul. Olyan jó lett volna pár vigasztaló szó, egy kis megértés, bíztatás ebben az idegen környezetben, teljesen egyedül a fájdalmával. Az anyja rögtön felvette a telefont. Unottan fogadta a hírt és teljesen elutasítóan viselkedett vele. Nem, szó sem lehet róla, hogy meglátogassa a kórházban. Különben sem ér rá, mert a húgának egy hete kisfia született, vele kell foglalkozzon. De annyit még megtesz, hogy felhívja Tibort, a nőgyógyászát, akinél a gyerekei is születtek, hogy mit tanácsol. Majd Réka hívja fel holnap délben.

Réka nem is érzékelte, hogyan jutott vissza a kórterembe, hiszen a nyilvános telefon a huzatos folyosón volt. Berogyott az ágyába, összegömbölyödött, magára húzta a vékony paplant és a kérésre kapott plusz takarót. Bebújt a takarók alá, még a fejét is betakarta. Nem, ő nincs itt! Nem vele történik ez!

Az anyja a húgával van elfoglalva! Meg a kisfiával! Pedig van már három éve is, hogy nem beszélnek egymással. Amikor is a húga, akin megint kitört a hisztéria, káromkodások és szégyentelen vádaskodásokat kiabálva ököllel támadt az anyjukra. Alig tudta elhárítani a húga ütését, hogy ne a gipszelt lábon ugráló anyját érje. Úgy kellett az anyját, aki a húgánál lábadozott a gipszelt bokájával, kimenteni a ki tudja miért dühöngő húga ütései elől. Évekig nem is akartak tudni egymásról. Sőt a húga még vele sem tartotta a kapcsolatot, mert az anyjukat védte a támadásától. És tessék, az anyja most az első szóra rohan az unokáját látni. Vele meg úgy beszél, mint egy idegennel, vagy mintha ő akarta volna leütni az anyját. Az akkori jelenet elevenen idéződött fel benne. Sírva fakadt. Eddig mindig ő volt az anyja támasza, tanácsadója, a szülei válása óta mindenben és mindenkor mellette állt és azt gondolta, hogy most ebben az ijesztő környezetben, rendkívüli esetben elvárhat az anyjától némi lelki támogatást. Legalább meglátogatná! Erre a rideg elutasításra azért mégsem számított. Szégyenszemre, így, véletlenül kellett megtudja, hogy a húgának kisfia született...

Másnap a megbeszélt időben hívta az anyját. És az anyja nem vette fel! Óránként próbálta újra és újra. Végre délután beleszólt: Ja, te vagy az. Mit akarsz? Réka nem kapott levegőt. Elismételte hol van és miért van ott, ahol van. Ja, igen, a Tibor azt mondta, dobasd ki a méhedet a daganattal együtt! Minek szülni egy ilyen embernek? Réka automatikusan kinyögött egy Köszönöm-öt és kinyomta a telefont. Bénultan tette helyre a kagylót. Órákig nem tért magához. Kábultan ült az ágya szélén betekerve a plédbe. Képek kergették egymást, a szeme előtt elevenedve meg, hogy milyen kimérten és leereszkedően kezelte Leventét, amikor a megadott "fogadási időben" az anyja hajlandó volt megismerkedni vele. Tisztelettudóan megkérte Réka kezét, amivel szemmel láthatóan az anyja nem tudott mit kezdeni. Nevetve mondta: Hát akkor vigye! És Levente el is vitte a vidéki kisvárosban lévő szülői házukba feleségnek. És most lehetne még egy unokája, de nem. Vetesd ki a méhed! Minek szülni egy ilyen embernek! Azért, mert gerincferdülése miatt furcsa a megjelenése? De ebben az eltorzult alakú emberben több szeretet van, mint a tulajdon anyjában!

Ahogy a pipere táskájában kotorászott zsebkendő után, kezébe akadt a Pumukli pici műanyag figurája! Klári! kiáltott fel a lelke. Drága Klári! Már vagy két hete nem is hívta fel, amióta ez a tortúra vele elkezdődött, pedig az egyetem óta rendszeresen tartották a kapcsolatot. Tőle kapta egy vizsga alkalmával a Pumuklit. Drága Klári! Hogy van a két hónapos kicsi Ildikó? És Klári rögtön jött - csak megvárta, amíg Péter hazaért a kutató intézetből és átvette a 2 1/2 éves Zolika és a pici Ildikó felügyeletét és Klári máris rohant le a Fogas mellől, az alig kész házból a város másik végében lévő klinikára. Igen , ők mindig számíthattak egymásra: Réka indigóval jegyzetelt az egyetemen, amikor Klári Zolikát várta. Réka rendszeresen vigyázott Zolikára vagy segített az építkezésen, hogy végre elkészüljön az igazi otthonuk. Igen, ők mindig számíthattak egymásra, ismételte magában.... És íme Klári most itt van. Átkarolja, együtt érző szavakkal vigasztalja. Nemcsak az anyja szívtelensége miatt, hanem Levente balul sikerült születésnapja miatt is. Ígéri, hogy a műtét után délután megint meglátogatja. Csodálkozva állapítják meg, hogy Karácsony előtti napon végzik el a műtétet és már másnap, Karácsony napján "kidobják" a kórházból. Hogyan tud majd haza menni, utazni - vidékre? Levente nem tud érte jönni. Majd meglátjuk! vigasztalja Klári és elsiet a decemberi sötét délutánban.

A délelőtt várakozással telik. Mikor lesz a küretje? kérdezi a nővérke a lázmérőt rázogatva. Réka rácsodálkozik, majd rögtön kapcsol, a teremben a nők, lányok 9o %-a abortusz előtt vagy után van. Szinte sértődötten mondja: nekem molám van. 12-kor lesz a műtétem. Vagy úgy! ,azzal a nővér már ott is hagyja.

A műtősfiú felpakolja a hordágyra. A műtőben több ágyon nők fekszenek, körülöttük 2-3 zöldköpenyes alak forgolódik. Az elválasztó függönyök nincsenek behúzva. Rékát két fiatal doktor várja. Az adatai ellenőrzése után megkéri őket, hogy húzzák be az elválasztó függönyt. Kelletlenül, de megteszik. Epidurálisan érzéstelenítik, utána felhúzott lábakkal felfektetik a vizsgálóasztalra. Nem érez semmit. Pár perc múlva visszateszik a hordágyra. Még annyit hall: Ikrek lettek volna! A mola agyonnyomta a fetust!

Ez annyira fejbe verte, hogy nem is emlékezett hogyan került vissza az ágyába. Derengéséből Klári hangjára tért magához. Ikrek lettek volna! - tört ki belőle és rázta a sírás. Klári gyengéden simogatta, vigasztalta, majd szabódott, hogy az utolsó vásárlások között csak rövid időre tudott beugrani hozzá. Ne izguljon, holnap elküldi érte Pétert és kihozza a kórházból. Ő sajnos a karácsonyi készülődés miatt elfoglalt lesz, de a Szentestét mindenképpen náluk fogja tölteni. Majd ők felhívják Leventét, hogy megnyugodjon és ne utazzon sehová. Karácsony másnapján ők majd felteszik a vonatra, mert most a közlekedésben sok a probléma a havazás miatt.

A Szentestét morfiumos kúpokkal, fájdalomcsillapítókkal egy fotelben összegömbölyödve töltötte. Ilyen meghitt, bensőséges Karácsonyt talán gyerekkora óta nem élt át. Zolika bájos volt, amint rácsodálkozott a csillogó karácsonyfára. Minden ajándék után szaladt a pici Ildikóhoz, mutatta és mondta neki, ki mit kapott. Rékának is hozott egy lapos kiscsomagot: Saint Exupery Kishercege volt benne.

Klári úgy fektette le és takarta be a görcsbe gubózott Rékát, mintha ő is a gyereke lenne, Szeretetben búcsúztak el egymástól.

Reggel még a család aludt, amikor Péter az öreg Trabanttal levitte Rékát a pályaudvarra. Megvette a jegyét, keresett egy aránylag meleg fülkét, beültette és betakarta egy régi pléddel. Előkerítette a kalauzt és megmutatta neki a sápadt, görnyedt Rékát. Lelkére kötötte, hogy Réka állomásánál mindenképpen segítsen neki leszállni és adja át az őt váró férjének, mert egy nappal van a műtét után. Még megvárta, amíg a vonat elindul és Réka hálásan búcsút int neki.

Réka egyedül maradt a kupéban. Ugyan ki utazik Karácsony első napján bárhová is, gondolta magában. Idővel újabb gyógyszert vett be és így zsibbadt fájdalomba burkolózva azon tépelődött, vajon Levente hogyan töltötte az első közös Karácsonyukat - egyedül és ugyan mit gondol róla? Hogyan fogja fogadni és mit fog mondani? Alig látott ki az ablakon, a kavargó hópelyhek össze-összetömörültek, majd egy váratlan szélroham elfújta őket. Az előtűnő hófehér táj megnyugtatta, elsimította Réka száguldó, aggódó gondolatait.

Bakay Dóra

Ártatlanságom kora

Ó, ió, ció...

Az évzáró utáni szombaton anyuval vonatra szálltunk.

Én már tűkön ültem, mert az amerikai rokonoktól vagy egy hete megjött a csomag a nagyiékhoz, tele szép ruhákkal és Hershey's Kisses csokoládéval. (Csak nehogy az összeset elosztogassák a szomszédoknak!)

Mindig látszott, hogy a postán felbontották ezeket a "gyanús" csomagokat, de nem törődtünk vele. Szerencsém volt, a legtöbb darab az én méretemben érkezett (hiába, a tengerentúlon a nyolcvanas években már tombolt a fitneszőrület, míg mi itthon a rántott húst faltuk, ha került az asztalra vasárnap).

Dég-Újtelep, Diófa utca 4... Három átszállás, akkoriban egynapi út Pestről.

Manapság kocsival másfél óra, de ha bekanyarodom a lajoskomáromi elágazás után a kicsi házhoz, a szemem nem tudja megszokni a pusztulás látványát.

De talán annak idején is csak én láttam szépnek itt mindent, gyerekszemmel.

Egyutcányi magyar Ohio, egyutcányi fájó emlék, mindennapos szótlan vagy kimondott szemrehányás. Mi lett vóna, ha '32-ben nem pakójuk fel az egész háztartást, és nem gyüvünk vissza? A Jóisten vajon mér találta ki a honvágyat?

Dédnagymama Ohióban szeretett volna maradni, de a papát visszahúzta a szíve, földet akart venni a szülőfalujában, gazdálkodni. És ezzel nem volt egyedül.

A postásnak csak Diófa utca, mindenki másnak "Kis-Amerika": nyolc család, nyolcféle sors. Csak a vége volt mindegyiknek ugyanolyan.

A bal oldali szomszédban lakott a barna hajú Pali, a jobb oldaliban a szőke Jocó. Kicsit idősebbek voltak nálam. Eleinte szavukat se értettem - én, a sápadt, városi, jó tanuló kislány. Mire bevackoltam magam a tisztaszobába a könyveimmel, összebarátkoztam a malacokkal meg a tyúkokkal, már elkezdett érni a cseresznye, aztán a Duránszki-barack.

Papa mindennap - délelőtt is, délután is - eltűnt a szőlőben. Metszeni kellett, meg távol tartani a seregélyeket.

Anyu szerint dédnagypapa nemigen szólalt meg azóta, hogy egy napon elvitte egy idegen autó, és mire másnap visszahozták, az összes földjét (amiért Amerikában húsz évig dolgozott) felajánlotta a téesznek. Hogy mi történt azon az éjjelen, már soha senki nem fogja megtudni.

A szőlő viszont megmaradt ("háztáji"), és általában jól termett.

Pali és Jocó úgy voltak, mint két testvér, de nyaranta engem is befogadtak maguk közé. Reggel, amikor felkeltem, mindig találtam valami meglepetést a ház előtti rozoga kispadon: gyufásdobozban lepkét (amit szabadon engedhettem), műanyag tojástartóban békát (amitől akkorát visítottam, hogy összeszaladt a Diófa utca).

Rá egy évre gimnazista lettem, és az egyik tornaórán megjött a vérzésem. Mire kiderült, mi ez, szörnyen megfájdult a hasam, és gyűlöltem az egész világot.

A vakáció abban az évben rossz idővel kezdődött. Papa bőrig ázott a szőlőben, és tüdőgyulladást kapott. Egy szobában aludtunk mindnyájan, nem hagyott nyugodni minket a köhögése.

Palin és Jocón meg valami furcsa elfogódottság vett erőt; már nem állítottak be engem a kapuba, amikor fociztak, és valahogy nem találtuk a régi hangot. Hosszú hallgatások jöttek a viháncolás helyett, tanácstalanság, pirulás, lesütött szemek.

Dédnagypapát kórházba kellett volna vinni, de ő nem akarta. A doktor se erőltette. Egy júliusi éjjel hirtelen felébredtem, pedig az egész házban csend volt.

Füleltem, lapultam a takaró alatt. A papa furcsán lélegzik...

Odamentem az ágyhoz, megfogtam a kezét. Figyeltem a levegővétel ritmusát. Most kapkodóbb és gyorsabb, most akadozó és erőtlen... A tekintete valahová a távolba réved a sötétben, talán azt a házat látja ott messze, Ohióban, amit a két keze munkájával épített.

Simogattam a sovány, csontos, eres kezét. Nem mertem szólni senkinek.

Beszédre neki már úgysem volt szüksége.

Akkor nyáron többet senki nem ment hátra a szőlőbe.

Akkor ősszel elmaradt a szüret.

Jelige: ÉLETSZAG

A szőkelelkű nő

A nő barna volt, de a lelke szőke. A szőke lélektől pedig nincsen nagyobb sorscsapás.

Mert a szőke lélek nem e világra való. Agyonnyomja a világ súlya. Még egy anorexiás világ súlya is. Túlemocionalizált lelkek ezek, gyengébbek a többinél, a sötétebb árnyalatúaknál. A szőkelelkűek élete ezért folyamatos küzdelem. Folyamatos, egyenlőtlen küzdelem béklyóba kötött kezekkel, lábakkal, gondolatokkal. A szőkelelkűeket szenzitivitásuk köti béklyóba, emiatt nem tudnak szabadulni a negatív érzelmektől, képtelenek feldolgozni a fájó emlékeket és mindig, mindenért önmagukat hibáztatják. Tulajdonképpen az a legnagyobb hibájuk, hogy túl jók erre a világra.

És ezt Isten is tudja! Tudja, már akkor, amikor a szőkelelkű embereket gyúrja, hogy nekik - szülessenek férfinek vagy nőnek, barnának, feketének, vörösnek - nem lesz könnyű majd odalenn, ahol az ember nevű teremtmények élnek. Tudja, hogy a szőkelelkű ember többet szenved majd, mint a társai, mert túlérzékenyen éli meg a világot, de azt is tudja, hogy szőkelelkű emberek nélkül a világ nem lenne élhető. Isten sajnálja is ezeket a szőkelelkű teremtményeket, de nem tehet mást; bizonyos embereket mégiscsak kénytelen különösen szenzitívre gyúrni, és lelküket szőkére színezni, hiszen neki komplexen kell néznie a világot. A szőkelelkű emberek tehát szükségszerűek a világ számára -amennyiben a világ szempontjából nézzük őket - , ugyanakkor szükségszerűen áldozatok, ha önmaguk szempontjából tekintünk rájuk. Persze kacifántosabb értelemben áldozatok, mint ahogyan azt a viktimologia leírja. A szőkelelkű embernek ugyanis van egy különleges képessége; nincsen szüksége bűnözőre ahhoz, hogy áldozat legyen. Megoldja ő ezt saját személyiségén belül. A szőkelelkű ember legfőbb személyiségjegye, hogy tökéletes áldozata önmagának. Önmaga gondolatainak, látásmódjának. A szőkelelkű embert ezért van, aki sajnálja, akad, aki bolondnak tartja, mások egyenesen megvetik. Megvetik, mert sosem veszi észre, ha süt a nap, de mindig észreveszi, ha felhős az ég. És mindig önmagát ostorozza, amiért felhős az ég. Szegény végképp nem tehet róla, hogy ilyen lelkialkat. Azt mondják, amikor Hippokratész gondosan megfigyelte és lejegyezte a személyiségtípusokat a szőkelelkű emberekkel igen sokat bíbelődött, létre is akart hozni számukra egy különálló csoportot, de aztán mégsem tette, besorolta őket a melankolikusokhoz.

Hippokratész jól tette, hogy ide sorolta őket, hiszen valóban bosszantóan kritikusak önmagukkal, és a megélt élményeikből mintha csak a negatívak érdekelnék őket igazán. Látszólag úgy tűnik, mintha kéjes örömet lelnének abban, hogy a fájdalmas emlékeik között turkáljanak és szenvedjenek. Pedig egyszerű anatómiai kérdés ez; dehogy akarnak ők szenvedni, egyszerűen ilyenre gyúrták őket.

A barna hajú nő is éppen ilyen volt! Megkérdőjelezhetetlenül szőkelelkű. És mint ilyen, a lelke regresszíven szenzitív. És ott élt az ő szenzitív lelkében az a valami, amit Fájó Emlékként definiált. Ott élt benne ez a Fájó Emlék, beléköltözött, ezért hiába nem akart rá emlékezni a nő, egyfolytában rajta rágódott, újra- és újraélte azt. Ilyenkor mindig megjelentek az emlékképek, az emlékképekkel karonfogva pedig

jöttek az érzelmek. Azok a furcsa érzelmek, amik nem hagyták magukat elnyomni.

A nő okos volt, jól tudta, hogy a bánat és a fájdalom csakis a szőke lelkekre tudnak igazán rátelepedni, azokban képesek igazán nagy pusztításokat végezni. A barna hajú, szőkelelkű nő ezért bármit odaadott volna cserébe, csak a lelkét kicserélhette volna egy sötétebb árnyalatúra. De mert ki nem cserélhette, küzdött. Küzdött ellene minden lehetséges módon, páratlan napokon sztoikus nyugalommal, párosokon prométeuszi tűzzel. Ám hiába! Fájó Emlék már kiválasztotta magának a nőt. Tudta, hogy ennek a barna nőnek a lelke szőke. És tudta, hogy ő csakis a szőke lelkekben találja meg azt, amit keres.

A túlzásba vitt önkritikára, a destruktív önostorozásra nem alkalmas mindenki, ahhoz szőke lélek kell. Igazán szenvedni, ordítani a fájdalomtól, csakis a szőkelelkűek tudnak igazán ebben a kiüresedett világban. Más színekkel, sötétebb árnyalatokkal ezért nem is próbálkozott. Fájó Emlék megérkezése és letelepedése az ilyesfajta szőkelelkű emberekbe mint mindig, ezúttal is rituálészerű volt: eleinte csak bátortalanul, alig észrevehetően álldogált a barna hajú nő szőke lelkének legszélén. Bocsánatkérően mondta a nőnek, hogy itt kell maradnia, mert dolga van vele, de ígérte, hogy nem fog beljebb szemtelenkedni. Csak álldogál egy darabig a lélek legszélén fél lábon egyensúlyozva, alig észrevehetően. Esküdözött arra is, hogy csak egy egészen kis ideig fogja menedékül használni a barna nő szőke lelkét, épp csak addig amíg a nő meg a lelke tisztáznak pár dolgot egymással.

De Fájó Emlék hazudott: betette a másik lábát is, majd egyre beljebb és beljebb tessékelte önmagát. Csakhamar egész lényével benn volt a barna hajú nő szőke lelkének közepén.

Egy nap a nő rémülten látta, amint Fájó Emlék leveti elegáns ruháját, és kényelmes, otthoni öltözetre vált. Kis idő elteltével tágas kanapéját is a lélek közepére vonszolta, és ott ráérősen leheveredett. A nő pánikba esett, mert ebben a pillanatban nyilvánvalóvá vált számára, hogy Fájó Emlék hosszasan fog időzni nála. Tudta azt is, hogy ő ezt képtelen meggátolni.

Így is volt. Fájó Emlék nem tétlenkedett hosszasan, némi kanapén fetrengést követően munkához látott: mohón, gátlástalanul és kegyetlenül zabálni kezdett. Undorító, kéjes csámcsogással falta fel a szép emlékeket. Parazitaként telepedett rá a nő boldog pillanatainak emlékképeire, hogy rutinosan és kíméletlenül, egytől-egyig felfalja azokat. Fájó Emléknek csillapíthatatlan étvágya volt: csak ült kényelmesen a lélek közepén, és koncepciózusan falatozta az agysejtekben raktározott "szép emlékek" felirattal ellátott harapnivalókat.

A barna hajú nő tagadhatatlanul rosszul viselte Fájó Emlék ámokfutását; egyre lehangoltabbá vált, egyre sorvadt. Azon a napon, amikor Fájó Emlék beköltözött hozzá, életenergiája faképnél hagyta.

Így aztán életenergia nélkül kellett küzdenie ez ellen a valami ellen. Elviselhetetlenül nyomasztotta a gondolat, mi lesz, ha Fájó Emlék tényleg felfalja a szép emlékeit? Mindet! Tehetetetlennek érezte magát! "Mi lesz így velem?"- pánikba esett, levegő után kapkodott. Az arca kipirult, a tenyere izzadni kezdett, a gyomra görcsölt, a mellkasa szorított. Úgy érezte nem bírja tovább. Nappal Fájó Emlékkel, éjszaka rémálmaival küzdött. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben rettentően kimerült, lesoványodott. Nem tudta, nem értette mi történik vele, mintha valaki ólomból öntött volna gyászruhát neki, amit ő véletlenül belülről vett magára.

Fájó Emlék eközben egyre önállósodott, míg végül olyan ügyesen individuummá építette magát, hogy a barna hajú szőkelelkű nő már elsődlegesen Fájó Emlék volt, csak másodlagosan volt barna hajú szőkelelkű nő. Másodlagosan volt nő, másodlagosan volt ember.

Fájó Emlék kívül-belül egyaránt alakítgatta az egykor ragyogóan szép barna nőt, aki egyre fakóbb lett. Falatozgatásával párhuzamosan rajzolt, satírozott, radírozott. A nő szeméből kiradírozta a csillogást, arcát pedig valami furcsa tollal satírozta be, amiben árnyékszínű tinta volt. Fájó Emlék egyre erőtlenebbre és élettelenebbre alakítgatta a nőt. Ez az erőtlen és élettelen nő egyik reggel észrevette, már rég nem veszi észre, ha süt a nap. Pedig még akarná észrevenni! Utolsó erejét összeszedve fogta hát a szőke lelkét, nyakon csípte és a szobamérlegre vonszolta. És megbabonázva nézte a digitális kijelzőn megjelenő számot: 21. A lelke alig 21 grammot nyomott. A szőkelelkű nő szeme ekkor végre felcsillant. Fájó Emlék a hónapok óta tartó nagy zabálásaival is csak 21 grammot nyom. A matematikába kapaszkodott. Számolgatott, esélyeket latolgatott, s közben a lelkét izgatottan taszította le a mérlegről, hogy ráállhasson a teste. Csak úgy hagyományos módon, két lábával a mérlegre állt. Bizakodva konstatálta, hogy még így lefogyva is 67 kilogramm a súlya. Hosszú, kilátástalanságba csomagolt hónapok után végre érzett magában valamit, ami még nem volt erő, de már nem volt erőtlenség sem. "Az nem lehet, hogy 21 gramm győzzön 67 kilogramm felett"- gondolta. Fogott egy papírt, leírta ezt a két számot, majd egy hatalmas kacsacsőrt rajzolt közéjük:

67>21.

Elégedetten, megbabonázva bámulta a kacsacsőrt, valamikor az általános iskolában, matematika órákon írt le utoljára ilyesmit. Megnyugtatta ez az egyszerű relációs jel, ami szemléletesen ábrázolt valamit. Az ő matematikával leírt győzelmi esélyét ábrázolta.

Ebbe a relációs jelbe kapaszkodva összeszedte hát minden megmaradt erejét és megszólította Fájó Emléket:

- Elég volt! Nem élősködhetsz tovább a jövőmön!Nem engedem!

- A jövődön? - kérdezett vissza Fájó Emlék és éktelen röhögésben tört ki. A jövődön nem tudok élősködni, ahhoz nincs hatalmam. Emlék vagyok! A múltadon élősködök! A jövőnek nincs emléke.

- A múltamon? - kérdezte döbbenten a nő, majd hosszasan eltűnődött.

Ekkor a barna hajú szőkelelkű nő megértett valamit. A jövő flexibilitásába reményt hozó axiómaként kapaszkodott, hogy kiszabadulhasson a múlt fogságából. Fájó Emléket pedig újradefiniálta: tapasztalatként. Ettől kezdve többé nem félt tőle. "Tapasztalat"- mondogatta magában és hatalmas kék szemei felcsillantak. Egyetlen pillanat alatt szőrén- szálán eltűntek azok a hirtelen támadó elviselhetetlen érzések; a görcs a gyomrából, a szorító fájdalom a mellkasából, a heves szívdobogás, a légszomj.

"Tapasztalat"- ismételte ki tudja hányszor. Odalépett a nő ehhez a Tapasztalathoz immár mosolyogva, a felismerés adta kiegyensúlyozottság érzésével. Jó alaposan megnézte magának ezt a Tapasztalatot, de most valahogy egész másképp tekintett rá, mint idáig. "Maradj csak! Maradj csak meg bennem, maradj csak meg nekem"- mondta a nő, miközben szembenézett vele, majd megsimogatta, és selyempaplanjával gyengéden betakarta.

A férfi, aki túl alacsony volt a boldogsághoz

A férfi, aki jóképű volt és intelligens, nem vette észre, hogy ő jóképű és intelligens. De észrevette, hogy alacsony. Különös volt, hogy ezt észrevette, hiszen a jóképűsége és intelligenciája szembetűnőbb volt, mint az alacsonysága. De hát a férfi már csak ilyen volt, magasra tette a mércét, különösképp az alacsonyságát illetően.

A negyven körüli férfi lakásában nem is volt tükör, mert úgy vélte, épp eleget nézett tükörbe gimnazistaként meg egyetemistaként, akkoriban látott mindent, ami egy tükörben látható, és kiolvasott mindent, ami egy tükörből kiolvasható. Ő a tükörbenézéseket elvégezte becsületesen, ahogy tőle telhető, neki többet a tükörrel nincsen dolga. Az idő tájt, amikor először olvasta ki a tükör üzenetét, megijedt. Megijedt egy életre. A tükör lett a manifesztációja minden félelmének, vélt hiányosságának. Így aztán ezek a tükörbenézések traumatikus élményként épültek be a személyiségébe. Ekkoriban, a koncentrált tükörbenézések időszakában történt, hogy a kifejezetten jóképű férfi nem látta meg a tükörben a jóképű férfit, de még csak a férfit sem. Nem látta a tükörben az embert sem, de látott valamit, ami alacsony. Ettől kezdve létének szubsztanciája valósnak vélt alacsonysága lett. Ez a hat betű határozta meg önmagát, kapcsolatait. Ez az egész valamikor a gimnáziumban kezdődött, ahol a suli legjobb női akartak randizni vele, de ő rendre visszautasította mindet. Azt gondolta, "engem aztán nem fogtok átverni, én nem leszek magasférfi-pótlék." Pedig szerette a nőket. Volt amelyiket pár percig szeretett, volt, akit hosszú órákig. Sőt, egyszer olyan is volt, hogy négy egész hónapig szeretett egy nőt. De ilyet nem akart még egyszer átélni. Elhatározta, hogy továbbra is szereti ugyan a nőket, de nem kapcsolatban szereti őket. Így éldegéltek ő és a frusztrációja nagy harmóniában. Önbizalmat építeni nem tudott magának a férfi sem az elismerő női tekintetekből, sem a bókokból. Talán nem volt ehhez képessége, talán ekkorra már a komplexusa ráült a szemére, fülére is. Nem tudni honnan eredt ez a komplexus, csak az volt biztos, hogy a férfi gimnazista korától kezdve nagyon jól tartotta, gondosan táplálta, ezért az szépen fejlődött, hízogatott. Ráült a szemére, ráült az agyára, ráült aztán a fülére is, ráült mindenére. Negyven éves lehetett a férfi, amikor már kívül-belül, tetőtől-talpig fel volt öltözve komplexusba. Ekkor jött egy nő. A férfi szeme felcsillant. Még azon is elgondolkozott, hogy ezt a nőt nem percekre, meg órákra tudná szeretni, hogy vele talán megpróbálná. De aztán kijózanodva azt gondolta, "ez egy olyan nő, akitől minden férfi szeme felcsillanna, ugyan mit akarna tőlem." Aztán mégis találkozni kezdtek. A nő imádta hallgatni a férfit, mindegy, hogy az épp a liliom bibéjéről beszélt, a Juventus győzelméről vagy a CERN aktuális részecskefizikai kutatásairól. Hallgatta élvezettel minden gondolatát és hallgatta élvezettel minden csendjét. Rendkívül inspirálta a férfi; egyszerre szeretett bele az agyába és a külsejébe. Beleszeretett a férfi is a nőbe, de csak a maga módján, ahogyan egy magát túl alacsonynak képzelő férfi tud szeretni. Telt, múlt az idő, s a férfi egy nap úgy érezte: mintha minden sejtjével és gondolatával, teljes lényével szeretné a nőt. "Ez ellen gyorsan tenni kell valamit"- gondolta és ettől kezdve minden energiáját arra fordította, hogy ne szeresse. Ezt sulykolta magába: "ez túl szép nő, sok bonyodalmat okozhat. Túl szép, magas férfit is találhatna magának. Túl jó hozzám! Kevés vagyok neki! Úgyis meg fog csalni, egy magas férfivel. Egyszer majd, amikor nem számítok rá, amikor már végérvényesen beleszerettem. Na, azt már nem"- gondolta.

A nő látta, hogy valamitől szenved a férfi és szerette őt annyira, hogy ettől a valamitől ő maga is szenvedni kezdett. Tett is néhány megmentési kísérletet, de azok mind kudarcba fulladtak, mert a nő nem tudta, hogy a férfi minden érzékszervén ott dagonyázik a komplexus. A férfi látta a nő erőfeszítéseit, és egyre kevésbé bírta energiával 'nemszeretni' a nőt. Kidobta hát! A nő elment.

Egyszer aztán a nő, - aki okos volt - elhatározta, hogy tesz még egy kisérletet, a férfiért, önmagáért, a szerelmükért. Nekilátott, hogy segélycsomagot készítsen a férfinek. Hatalmas kartondobozt vett elő, azt szépen becsomagolta, selyemszalaggal átkötötte. De előtte még beletette mindenét: a szerelmet, amit a férfi iránt érzett és szemének minden ragyogását, ami a férfitől ragyogott. A segélycsomagban minden összetevő benne volt, ezt a nő többször is leellenőrizte. Amikor újra találkoztak a nő átnyújtotta a selyemszalaggal átkötött lehetőséget a férfinek. A férfi - aki ugyan nem vette észre magán, hogy ő intelligens, de azért mégiscsak az volt - nézte a dobozt és benne a dolgokat, amiket a nő belecsomagolt. Mindent látott, amit a nő ajándékozott neki és meghatódva kezdte kicsomagolni azokat. Nézte a dobozt és nézte a nőt, közben pedig mintha valami boldogságféle csillant volna meg a szemében. Arra gondolt; "engem még sosem szeretett így senki." Még egy röpke pillanat erejéig az is megfordult a fejében, hogy talán ennek a nőnek, mégsem kellene magas férfi. "Talán én kellek neki?" A férfi ekkor, június 28- án 12 óra 56 perckor majdnem egy teljes percre boldog volt. Felkapta a nőt, megcsókolta! De 12 óra 57 perckor hirtelen elkomorult. A boldogságszerű ragyogás eltűnt a szeméből, hogy helyet adjon valami velőtrázó frusztrációnak, tűrhetetlen bizonytalanságnak, valami áthatolhatatlan kétségbeesésnek. Lényébe újra visszaköltözött a félelem. A nőt elengedte és kijózanodva, alig hallhatóan csak ennyit kérdezett tőle:

-Mondd, ha nem lennék ilyen alacsony, hozzám jönnél feleségül?

-Tessék? Ha nem lennél ilyen alacsony ?- kérdezte a nő zavartan nevetve, értetlenül. De aztán a nevető arc elkomolyodott. És ebben a pillanatban a nő darabokra hullott szét minden hitével, reményével és erejével. Megértett valamit és amint megértette ezt a valamit megsemmisült. Fél év minden elfojtott fájdalmával és minden hiábavaló megmentési kísérletével zokogni kezdett. Aznap 12 óra 57 perckor feladta, nem bírta tovább. Nem volt több ereje és nem volt több szerelme a férfi lelkének megmentéséhez. Elengedte a kezét a férfinek, aki túl alacsony volt a boldogsághoz.

NEUMANN OTTÓ

AZ ÁBRÁND ÁRA

Csak úgy teszel, drága Szilvike, mintha figyelmesen hallgatnád barátnőd munkahelyi pletykáit. Máskor beleszólsz, helyesbítesz vagy helyeselsz, most nem. Szerencsére Gizi annyira elmerült saját eszmefuttatásában, hogy nem észleli passzivitásodat.

Hivatal után mindig ebben a kávézóban üldögéltek, mert nem kell az otthoni robothoz rohanni: nagy gyerekeitek későn érnek haza, férjeitek pedig még később. Talán pont a családi hasonlóságok miatt váltatok munkatársakból barátnőkké.

Sajna kissé unalmasak már összejöveteleid Gizivel ugyanabban a kávézóban, ugyanazokkal a beszédtémákkal. De most valami különleges történik. Szemben egy pasi - fiatal és jóképű -, egyedül ül az asztalánál, és állandóan téged néz. Állandóan, de nem szünet nélkül, mert a kávéját issza közben, meg néha beleolvas valami papírokba. Ám ahányszor felemeli a tekintetét, az mindig rajtad állapodik meg, és néhány másodpercig ott is marad. Komoly képén ilyenkor néha még átsuhan egy kis mosoly is.

Nem mosolyogsz vissza rá. Mit képzel ez az alak? Tíz évvel fiatalabb nálad, de lehet, hogy tizenöttel. Na, jó, hallottunk már ilyet, hogy ifjú férfi és középkorú nő. De Szilvike, te egy komoly, férjezett asszony vagy. Nem látja az a pasi, hogy hiába is próbálkozna?

Másrészt viszont, mielőtt idejöttetek volna, a hivatal mosdójában - mintha tudtad volna, hogy a kávézóban egy férfi bámul majd téged - a szokásosnál hosszabb időt töltöttél sminkeléssel. És a végén a tükörből egészen elfogadható arc nézett vissza rád. Mondhatni: egy szép csaj arca, aki öt-tíz évet nyugodtan letagadhatna a negyvenkettőből. Kár, hogy a pasi nem láthatja a lábaidat, amelyek mindig is a megjelenésed lehengerlő részét képezték.

Szóval: ha az a férfi kapcsolatot akar létesíteni veled, miért is kéne startból visszautasítani? A párod elhanyagol. Évek óta nem jártok együtt sehová sem. Már az idejét sem tudod, hogy mikor bújt utoljára hozzád. Tavaly, november 13-ai névnapodról egyszerűen megfeledkezett. Gyanítod, hogy meg is csal, bár erre nincs semmiféle bizonyítékod a késő esti hazaérkezéseken kívül. Ezeket Tivadar mindig kapcsolatápoló megbeszélésekként prezentálja. De vajon milyen jellegű az a kapcsolat, és kicsoda a másik fél?

Barátnőd végre észreveszi, hogy furcsán viselkedsz. Fülébe súgod, hogy miről van szó. Gizi kuncog, de fegyelmezetten megállja, hogy pasi felé forduljon. Csak bejelenti, hogy akkor ő búcsúzik is, a kávé kifizetése maradjon a te sarad. Puszi-puszi, barátnőd kivonul a kávézóból, útközben aztán jól megnézi a férfit. Az ajtóból visszaint, mintha sok sikert kívánna.

Már egyedül vagy az asztalnál, rámosolyogsz, át is ülhetne hozzád. Elmond majd pár szokványos bókot, aztán rátér a lényegre: mikor és hol? Eldöntöd magadban, hogy belemész. Épp ideje már, hogy szabadulj a megunt feleség skatulyájából, és újra ragyogjál a szerelemtől! Titkolod majd a férjed elől? Attól függ. Lehet, hogy csak egy izgalmas kaland lesz, és nem vered nagydobra. De elképzelhető, hogy komolyan egymásba estek, és akkor már a válás ötletét is fel lehetne vetni.

Már épp elképzeled, milyen képet vág majd Tivadar, ha bejelented neki, hogy elhagyod. De csodálkozva látod, hogy a férfi odainti a pincért, és fizet. Gyorsan összeszedi papírjait, feláll, és megindul... a kijárat felé.

Mégis csak megközelíthetetlennek tart - döntöd el magadban, és utána iramodsz. Az utcán hamar odaérsz hozzá, mert a pasi a mobilját nyomogatva megállt. Megérinted a vállát, mire feléd fordul, és te mosolyogva megkérdezed, hogy miért bámult rád odabent. A férfi csodálkozó arcot vág, majd ő is elmosolyodik, és megmagyarázza, hogy a nyakláncod nagyon tetszik neki, a párjának is ilyet akar vásárolni. Aztán bólint, és otthagy.

Csak állsz megrökönyödve. A kávézóból kilép a pincér és szemrehányó hangon szól rád, hogy kilencszázötvennel tartozol.

Arra gondolsz, hogy, ha ennyi a kellemes ábrándozás ára, nem is kell túl sokat fizetni érte.

######################

Másképpen élni

Áron bácsi, a szentboldizsári öregek otthonának első emeleti szobájában még aludt volna, de a halkbeszélő fülébe súgta, hogy fontos közlések következnek. Bekapcsolta a kommunikációs képernyőt, amelyen az aktuális dátum látszott: 2057.10.01.

Aztán megjelent a szokásos mosolygó robot, és furcsa bejelentést tett. Közölte, hogy ezúttal nem tőle fogják hallani a miheztartás-instrukciókat, hanem megadják a szót Jean-Karl Peters-Patainak, aki szenzációs bejelentést tesz majd. A robotnak nem kellett hozzáfűznie a névhez semmit: Peters-Patairól az egész földkerekségen és a szórványosan lakott bolygókon tudták, hogy csapatával az emberi élet minőségi feljavításának módozatait kutatja.

A tudós angolul szólalt meg, de pár másodperc múlva magyarra váltott, mert Áron bácsi bekapcsolta a házitolmács-készüléket.

- A világon működő összes időskori gondozóintézet lakóihoz fordulok - szónokolt Peters-Patai -, mert ti vagytok a legkeserűbb életet élő embertársaim. Nincs veletek törődő ifjú családtag, vagy ha vannak is gyerekeitek, unokáitok, azok nem gondoskodnak rólatok. Szeretném bejelenteni nektek, hogy a fiatalító készülékünk sikeresen túljutott a patkányokon végzett próbabevetéseken, így mostantól elkezdhetjük az emberekkel is a kísérleteket. Úgy gondoltuk, hogy közületek vállalja majd valaki ezt a kockázatos feladatot. Mert bevallom: az is elképzelhető, hogy az alany belehal a fiatalításba. De hát a ti vesztenivalótok minimális: ahogy most éltek, az majdnem olyan, mint a halál. Ha viszont sikeres lesz a kísérlet, az idős emberrel visszarohan az idő az évezred elejéig, vagyis az 2001 és 2020 közötti időszakba. Visszakapja akkori életkorát. Tehát 20-40 évesen mindent átrendezhet, amit akkoriban elrontott, és nem lesz ilyen nyomorult öregsége. Mivel egyelőre csak egyetlen egy működőképes fiatalítónk van, ezennel pályázatot hirdetek. Akik megpróbálják visszakapni ifjúságukat,

készítsenek szóbeli dolgozatot arról, hogy mit tennének másképp az újrakezdett időszakban, mint eredetileg. Minőségmérő készülékünk fél óra alatt kiválasztja az elméletileg és gyakorlatilag legkiválóbb tervet; elkészítője pedig jogosult lesz, hogy alávesse megát fiatalító szerkezetünk első bevetésének. Kérem, hogy szóbeli dolgozataikat egy órán belül küldjétek el a JKPP 657-re, és utána hamarosan megtudjátok, ki lesz a szerencsés kiválasztott.

"Vajon hány százezer pályázó lesz" - kérdezte magától szomorúan Áron bácsi, de azonnal rádöbbent, hogy egy ilyen lehetőséget semmiképp sem szabad kihagyni.

"Nézzük csak meg az évezred elejét! 26 lehettél; több, rövid kaland után a gyönyörű Angélával jártál. Szerettétek egymást, de te még nem akartál házasodni, féltetted a függetlenségedet. Ő viszont családra vágyott. Elhagytad, és Angéla később máshoz ment férjhez. Boldoggá tette azt a pasit, született egy csomó jól sikerült gyerekük, akik jelenleg ajnározzák szüleiket. Most megtehetnéd, hogy te veszed őt feleségül. Ebből logikusan következik, hogy nem kerülhetsz 2010 körül Bertácska hálójába. Nagyon értett a szexhez, és úgy érezted: vele élheted le az életed. Pedig Bertácska csak a jól fizetett mérnököt akarta; az esküvő után meg fűvel-fával megcsalt. Gyereket nem vállalt. Elváltál Bertától, hát ezt a hercehurcát megúszhattad volna, ha elfogadod Angéla feltételeit, és vele maradsz. 2020 után is elkövettél egy csomó hibát, de ezekhez a készülék nem enged hozzáférést. A lényeg, hogy három feleséged közül egyik sem ajándékozott meg utóddal, tehát ülhetsz az öregek otthonában nyolcvan évesen elfelejtve, magányosan. Szóval akkor most szépen rámondod a JKPP 657-re Angéla ügyét. Elképzelhető, hogy nem lesz több olyan pályázati anyag, amely egyetlen kapitális hibából látványosan levezeti, élete zátonyra futását. Ha nyersz, és visszamehetsz, tudod, mit kell tenned!"

Amennyire képességei - koncentráló készsége és rekedtes hangja - engedték, Áron bácsi ékesszólóan ecsetelte mi lenne a tennivalója a sikeres fiatalítás után. A pályázat elküldése után izgatottan várta az eredményhirdetést.

Fél óránál alig telt el több, és a kommunikációs képernyőn újfent megjelent Jean-Karl Peters-Patai személyesen, aki már közölte is:

- Örömmel tudatom veletek, hogy pályázatunkra egy millió 354.067 dolgozat érkezett. A fiatalító kísérletre feljogosító legjobb mű Kolumbiából érkezett...

Áron bácsi nyomást érzett a mellkasában. "Ezt is elszúrtad" - mormogta, de továbbra is figyelt. Nagyon érdekelte, hogy miféle életjavító terv bizonyult hatásosabbnak az övénél.

- ... Bucaramanga városának idősgondozó városából. Feladója Manuel Borracho, aki pár napja amnesztiával szabadult a fegyházból. Így "mindössze" 40 évet töltött le abból az életfogytiglani büntetésből, amelyet droghálózat működtetéséért és emberölésre való felbujtásért szabtak ki rá. Borracho úr vállalta, hogy sikeres fiatalítás esetén messzire elkerüli a drogokat, kitűnő intellektuális képességével bejut a bogotai egyetemre, és életét spanyol-angol-kínai nyelvtanárként éli le. Minőségmérő készülékünk a kolumbiai volt drogbáró tervénél radikálisabb javítási ígéretet nem talált, így ő lesz az első ember a világon, akin fiatalítási kísérletet hajtunk végre. Vállalom, hogy a további fejleményekről rendszeresen tájékoztatlak majd benneteket.

"Dögöljön bele a mocskos drogdíler" - nyögte Áron bácsi. Aztán rövid gondolkodás után változtatott a kívánságán. "Nem, ne haljon bele, sikerüljön a kísérlet! Te pedig, kövér Áron tata, mondj le a cukros és zsíros ételekről, kenyeret is jóval kevesebbet kell fogyasztanod! Vegyél részt az otthon testnevelési programjában, amit eddig elkerültél! Vagyis tegyél meg mindent, hogy maradj minél tovább életben! Előbb-utóbb a fiatalító kísérleteknek te is alanya lehetsz! És megkapod az esélyt, hogy fiatal fejjel is érett döntéseket hozzál. Így még szebb lesz az ifjúságod. Az ifjúságod, amiről most tudatosul benned, hogy minden butaság ellenére milyen gyönyörűséges volt!"

Pelesz Alexandra

Varázseső

Puha takaróba burkolózva fekszem az ágyamon. Egyre sötétebbé válik a szoba, ahogy a szürke, vastag fellegek gyülekeznek a város felett. Esni fog. Érzem. Valahogy nem bánom, sőt, amikor meghallom az első kövér cseppek koccanását az üvegen, lerúgom magamról a takarót és az ablakhoz lépek. A házunk előtti parkban a fák mozdulatlanul nyújtóznak az ég felé, nem cibálja őket a szél. Nem vihar lesz, csak egy kellemes, langyos, tavaszi eső. Hirtelen ötlettől vezérelve magamra kapok egy kapucnis dzsekit, egy bakancsot, és a hűvös, sötét lépcsőházon keresztül lerobogok az utcára, aztán átszelve a kereszteződést a parkba sétálok.

Az egyik pad mellett egy párt pillantok meg, egy fiatal fiút és egy lányt. Az arcuk kipirult, erősen gesztikulálnak, miközben nagyon magyaráznak valamit egymásnak. Hol az egyik, hol a másik veszi át a stafétabotot, és egyre hangosabban bizonygatja az igazát. Épp, amikor melléjük lépek, a kövér esőcseppek áttetszőből pirossá változnak, és így hullanak alá a vitázó szerelmesekre. Ahogy a piros eső rájuk szitál, mintha lemosná róluk a haragot és a megbántottságot, hirtelen elhallgatnak, csak bámulják egymást, mint akik most fedezik fel a másik szépségét. Aztán mozdulnak, karjaik összezárnak a másik dereka körül, és ringatózva állnak tovább a színes esőcseppek alatt.

Tovább sétálok.

Kedvenc ivókutamhoz érek. Kőből van rakva, a peremére mindig le lehet ülni, ha megfárad az ember, és a belőle csordogáló víz olyan finom és tiszta, hogy azt az erdei források is megirigyelhetnék. Most szárazon mered előre a kis cső, ami máskor megállás nélkül ontja magából a hűvös folyadékot. Nem tudom, mi történhetett, de még mielőtt elmélázhatnék rajta, az aláhulló esőcseppek hirtelen kékké válnak, és így szemerkélnek tovább a kiszáradt kútra. Percek múlva a kis csőből kristálytiszta víz fakad, és boldogan csobog alá a fekete gránitlapokra. Hozzá hajolok, tenyeremből tálkát formálva merítek belőle, majd jóízűen elkortyolgatom.

A kút mögött, a fák közt megbújó kis mező olyan, mintha nem is egy város közepén lenne hatalmas háztömbök, többsávos utcák és autók rengetegében; ez az eldugott, apró tisztás annyira igazi. Kicsit még kopár, hisz csak most akar tavaszodni. Érzem az orromban a föld szagát, főleg ilyenkor árasztja ennyire az illatot, amikor áztatja az eső. De micsoda eső! Halványzöld cseppek szemetelnek a talajra, hogy aztán megannyi gyönyörű, méregzöld, vaskos fűszálat fakasszanak. A tisztás perceken belül kizöldül, minden négyzetcentiméterét dús gyepszőnyeg borítja. Aztán az eső fehérbe fordul, minden egyes csepp szélén megfestve egy csipetnyi rózsaszínnel, és úgy szemerkél tovább. Kíváncsian várom, milyen csoda bontakozik ki a nyomán. Nem kell soká várakoznom. A hajlongó fűszálak közt tengernyi százszorszép bontja ki szirmait, leheletnyi színt és illatot hozva a park apró mezejére.

Tovább sétálok.

Még mindig esik. Feltekintek az égboltra, és az elém táruló látványtól még a szívem is kihagy egy ütemet.

Az esőcseppek a szivárvány minden színében pompázva hullnak alá, valóságos kavalkádot varázsolva a vastag felhők alatti hűvös levegőbe. Belefeledkezve bámulom az égre feszülő csodát. Lassan folynak egymásba a levendulák és a padlizsánlilák, a pinkek és a rózsaszínek, hogy aztán átadják a helyüket a királykéknek, aki táncot jár éppen a türkizzel. Mellettük hullámzik citrom és narancs, persze kéz a kézben almazölddel... beleszédülök.

Lehunyt szemmel próbálok magamhoz térni.

Mélyeket lélegzek, szívemet visszaterelem a megszokott ütemre, aztán egy hangra figyelek fel.

Esőcseppek koppannak az ablaküvegen. Felpillantok.

Puha takaróba burkolózva fekszem az ágyamon, a szoba még mindig sötét a város fölött terpeszkedő felhőktől.

Elmosolyodom. Micsoda álom!

Kinyújtózom, lerúgom magamról a takarót, és az ablakhoz lépek.

Még ilyen messziről is látom, hogy kizöldellt a park és virágba borult az apró mező. Kitárom az ablakot, hogy beszívhassam az ázott föld illatát és a friss, hűs levegőt.

Már épp elfordulnék, hogy visszaheveredjek a takaróm melegébe, amikor megpillantok egy párt kilépni a fák közül. Furcsán ismerősek nekem. Egy fiatal fiú, és egy lány. Egymás derekába kapaszkodva andalognak a járdán, közben bámulják egymást, mint akik most fedezik fel a másik szépségét.

Talán mégiscsak varázseső esett, amíg én aludtam.

BARTA LÁSZLÓ

Hal a kézben

Felébredtem! Ez tény! Reggel van.

"...Te jó ég, Istenem! Mit kerestem én az utcán markomban szorongatva egy nagydarab halat?..."

Ültem az ágy szélén, kissé még kábán, ébredezve, próbáltam erőltetni az agyam. Igyekeztem nem nézni az ablakra, mert mint mondják, akkor elfelejted pillanatok alatt, hogy mit is álmodtál az éjszaka.

Rémlik... valamiféle álom foszlány...

- " Menj!"- hallottam, ahogy mondja felém fordulva, alig pislantva szemével.

- " Menj!" - mondta parancsolóan. Én, mint egy jól nevelt emberke felálltam a székről, szó nélkül átvettem a halat, jól a markomba szorítottam, nehogy kicsússzon, pedig már nem élt, nem ficánkolt. Mentem. Egyenesen ki az utcára. Emberek jöttek velem szembe. Éreztem, ahogy rám bámulnak, kezemben a hallal. Mentem. Talán suhantam, úgy éreztem nagyon könnyű vagyok, szinte lebegtem a járdán...mintha a Holdon lépkednék...Légies voltam. Könnyed, mint egy pihe.

...Mentem. Még a fülembe csengett parancsoló hangja:"Menj!" Lelki szemeimben felvillant szigorú tekintete, amint felém fordult az imént...Mentem. A járókelők továbbra is csak rám bámultak. Közömbös volt az arcuk, érzelem nélküli, hideg.

- ...Te jó Isten! Hogy kerültem én az utcára ezzel a hallal a kezemben? Két kézzel szorítottam a markomban, pikkelyei még fényesen csillogtak, ezek szerint is még friss volt. Fogtam és mentem, de mintha kába volnék. Rám néztek a szembe jövők és közömbösen mentek tovább. Én meg csak vittem, vittem. Valahová...-

Igen, rémlik, az imént még bent ültünk többen valahol egy nagy tágas helységben, a háttérben egy színpaddal, széthúzott függönnyel. Asztalok körül ültünk. Tán egy tucatnyian voltunk. Fiatalok, fiúk, lányok. Várakoztunk. Egyszer csak nyílt az ajtó, belibbent a Művésznő! A Mester, a rendezőnk. Úgy ahogy szokott, fejedelmien, hercegnői felsőbbrendű alig-mosollyal a szája szegletében, hűvösen, de méltóságteljesen. Igy szokott megjelenni a színpadon is amikor jelenése van. Igy ismertük meg sokan. Hetyke fejtartással, határozott léptekkel, erőt sugárzóan és szemében valami különös fénnyel. Magabiztosan. Volt is miért: elvégre akkortájt Ő volt a színház párttitkárja. És ez hatalmat jelentett! Nem is akármilyent! Jött, megjelent és mindenki rá figyelt.

Most is bevonult, úgy szokás szerint. Belépett hozzánk a teremben, ahol próbálni szoktunk, köszönt, majd egyenesen az én asztalomhoz telepedett le. A várakozók feje felett csak úgy átnézett. A nercbundáját hanyagul a székre dobta, fél kézzel hátrasimította a homlokára előrecsúszott hajtincsét. Amint leült, valamit kihúzott a szatyrából.

....Volt úgy máskor is, hogy miután megjött, meglepte kis amatőr színjátszó csapatát valami aprósággal, sütivel, édességgel. Kedveskedni akart és tudott is. Ilyenkor nem illett visszautasítani. Nem tűrte az ellentmondást.

Most ez a "valami", amit előhúzott a szatyrából igazi meglepetést okozott! Igen, talán némi szisszenet és halk, visszafogott kuncogás is felhangzott a teremben. A "valami" egy nagydarab pikkelyes hal volt! A csomagolópapírból kilógott a hal nagy feje, bágyadt, semmibe néző szemeivel és a farka színes, szúrós uszonyaival.

Elővette és nyújtotta is felém:

"- Megkérjük Cilát, hogy szerezzen egy csomag margarint sütésre." - szólt. Egy haloványka mosolyféle is megjelent a szája szegletében, nem erőltetett, inkább amolyan cinkos féle.

"- Menj, eredj!"- többet nem mondott. Csak ámultunk és bámultunk egymásra az asztalnál levők.

Én voltam az a bizonyos Cila, becenevemen szólított, különben mindenkit tegezett.

"- Gyerekek!"- így szólított mindnyájunkat. Megtehette, Ő volt a nagy Díva, a főnök, a tanító, a rendezője, irányítója, vezetője lelkes amatőr színjátszó csapatunknak.

Álmomban... szaporáztam lépteimet a hallal a kezemben és lopva kerestem, néztem a szembejövők tekintetét. Szinte vártam, hogy szóljon már valaki, kérdezzen, állítson meg, Döbbenetet vártam tőlük..., hogy mit keresek én az utcán ebben az ínséges időben, ezzel a nagydarab hallal, ami lehet márna, de lehet paduc is, vagy inkább ponty ? Meg sem néztem alaposabban, amikor átvettem, csak most gondoltam rá, hogy miféle lehet. De ez most mellékes kérdés, csak szorítottam a markomban és haladtam valamerre. Mentem... mentem. Nekem feladatom van...!

"- Menj!"- szólt és már el is fordult tőlem. Tudta kire kell bízni a margarin beszerzést ilyen nincstelen időben.

Igen, akkoriban - igaz jó régen - tört elő a durva valóság pihegő emlékezetemben, még a megyei kereskedelmi főhatóságnál voltam valami főnök féle, aki előtt mindig megnyíltak a hátsó ajtók, ott mindig kiszolgáltak dugiban - gondoltam vissza kába fejjel, és törtem magam, hogy tisztuljon a kép.

... Mi is volt? Hogy is volt? Na, meg hol? - kavarognak fejemben az emlékképek, hajdani események, még mindig a reggeli ágyon ülve...Előbb volt a hal a Művésznővel...aztán elküldött...én meg mentem az utcán kezemben a hallal. - Na, igen ez jó régen volt, Csao idejében, de lám még mostanában is felrémlenek, előjönnek ezek a rémségek...Ez így igaz. Volt, megtörtént!

Te jó ég! Törtem magam, rágódtam tovább: az események, az idősíkok valahol álmomban összecsúsztak, egymásba gabalyodtak! Tán így lehet, ez lehet, nem vitás! A beszerzéseim csak később jöttek az életemben. És egy másik kisvárosban...igen, hisz ez már más helyszín volt....De hogy jön ide a kolozsvári szinis-társaságunk, meg a Művésznő?...

De mindkettő igaz volt!- erőltetem a fejem. Előbb voltak a műkedvelő színis évek a kincses városban, míg a beszerzések, a hátsó ajtók csak később, már az Olt melletti városkában. Akkoriban, amikor bizonyos emberek, bizonyos helyekről majd mindent be tudtak szerezni...Ilyen időket éltünk!

...Rémlik, mentem az úton,... nekem most margarint kell szereznem ! Fogok is, szinte látom már magam előtt a nagydarab kicsomagolt margarint, amiért elküldött a Művésznő...Hoppá, miért épp margarinnal akarja süttetni a halat? Ez valami helyi sajátosság lehet, vagy kényszer? Talán arra gondolt, hogy akkoriban tán könnyebb volt margarinhoz jutni, mint sütőolajhoz. Jó az is a halsütésre...Ez inkább ízlés kérdése. De az legyen az Ő baja...

- Igaz is- morfondíroztam magamban, immár ébredezve az álomképekből, - akkoriban a "Kondukátor" mindent eladott az országból és üresen kongtak az üzletek Kolozsvárott meg az egész országban. Valamiféle "tudományos, racionális" táplálkozásról zengedeztek a pártelvtársak. Persze erről nem volt szabad beszélni, az üres üzletekről, de mindenki tudta mi a helyzet valójában. "Csitt, ne szólj szám! Meghallja valamelyik besúgó, meghallja a Szeku...aztán véged!" Néha azért ez-az, csurrant-cseppent valamicske a népnek. De csak a bennfentesek tudták, hogy mikor, hol, mit osztanak.

...Csodás idők! - futott át mindez pillanatok alatt az agyamon. Egy frászt! - Dehogy..., nemhiába, fegyverek dörögtek, golyók röpködtek az országban a végén! ...Mentem a hallal az utcán,- rémlett fel újra a régi kép - ismerős alakok mentek el mellettem és valami sugallatra csak intettek a fejükkel, hogy melyik raktár, melyik ajtó felé vegyem az irányt...Biztos látták, tudták miért lóg a hal a kezemben...hát meg kell sütni, meg kell enni és ehhez valami kell még! Most éppen egy darabka margarin. Ez itt most természetesnek, reálisnak tűnt...

A puskagolyók, a fegyverropogás még távolabb voltak időben, majd csak később durrantak...Akkor mindenki a családját féltette és döbbenten néztük hova is jutottunk!

Durrantak bizony és lőttek veszettül a szekusok és visszafele is az igazságkereső, megalázott polgárok. Halottak, áldozatok is voltak, nem is kevés! Mi meg akkortájt a kisvárosban, családosok és magánosok, több ezren, a tévé előtt szorongva lestük, vártuk a fejleményeket. Vártuk, hogy vége legyen a rémálomnak. Vártuk, hogy békét hozzon a karácsonyi angyalka...Mindez nem felejtjük! Nem feledhetjük! Ez volt a való életünk.

...Hja! Nekem meg főtt a fejem. Mi van? Hol is vagyok most? A kisvárosban, Kolozsvárott, másút, Pesten? Milyen ez a mostani életünk? - Most itt, még mindig, az ágy szélén ültem, valamennyire ébredeztem. Emlékeztem valahol már ilyesmiről olvastam, hallottam: a múlt egyszer csak előjön álmainkban vagy akár éberen is... és csak jönnek, tolulnak a váratlan, lehetetlen megtörtént dolgok, események... beszivárognak a napjainkba! -

...Nahát, az áldóját! Miért is volt az a hal a kezemben, miért caplattam az utcán lebegve...? Ez álomvilág? Valóság? Időtorlódás? Események kuszasága, álom és valóság, lét és nemlét között?

Valóság és abszurditás?

Igen!... Volt, akinek hal jutott a szatyrába, volt, akinek csak margarin, volt, aki csak parancsolgatott és jó néhányan most is csak parancsolgatnak és volt, aki csak lapított?! És volt, meg van is, aki bizony csupán élni szeretne emberségesen! - villant fel elmémben.

Igen!...Van, aki csak álmodik és van, aki kábán ébredezik.

...Abszurd döbbenet: hal, margarin,... meg szinisek, hús vér emberek, akik álmodoztak majdani, nagy színpadi szerepekről, aztán egyszer csak berobbant a valóság, a durva hétköznapok, a nincstelenség, a küzdelem.

Akkor.. -álmomban- betoppant a Díva, aki jött és hozott is valamit, adakozott, meglepetést okozott, jó néhányuknak... vajon ki eszi meg a halat, üresek az üzletek, ...vajon így múlik el az életünk?

Múlt és jelen...Abszurditás,meg valóság...

X

Annyi év után, seregnyi megtörtént jó és rossz után, néha elmereng az ember reggelente, ébredés után, hogy ni, csak mik jönnek elő a múltból. Néha elkap minket a gondolat sodrása, hol is vagyunk? Jó meleg lakásban? Van úgy, hogy felriadunk hirtelen, melyik ágyban vagyunk, melyik lakásban, a kolozsváriban, a kisvárosiban? Kivel? Melyik feleséggel? Egyedül?

Erdélyben, vagy Pesten? Otthon vagy itthon? Hol az otthon és hol vagyunk itthon? Erdélyben, vagy Magyarhonban, Kolozsvárott, Budapesten?

Kik is vagyunk? A múlt foglyai?

- Jóságos ég! Már ébren vagyok! Tudom, vagyok, aki vagyok, tudom, hol vagyok! Tudom, nem felejtek! Most már béke van!

"...De mégis, te jó ég! Istenem! Hogy kerültem az utcára azzal a hallal a kezemben?!"

Szoó Virág

Szoó Virág

Most mi lesz?

"A teszt is megerősítette. Nem véletlenül késik."

Zsófi nem tudta eldönteni, hogy a félelem, vagy az öröm az erősebb benne. Talán az utóbbi lett volna a nyertes, ha nem lett volna a tudat: a férje, Gábor, pont ezt nem akarta. Egy-két hónappal ezelőtt beszélték meg, hogy miért is nem lenne ésszerű még egy gyereket vállalni.

- Réka és Csaba már cseperedik, az egyik 8, a másik 6 éves, és egyre több mindent lehet velük közösen szervezni, és egyre könnyebb őket a nagyszülőkre bízni, mert már önállósodnak, nem igényelnek annyi segítséget, gondozást.

- Még fiatalok vagyunk. Most lenne lehetőségünk egy kicsit szabadabban mozogni, az elmúlt években kihagyott programokat (színház, koncert, baráti összejövetelek) pótolni.

- Két gyereket a jelenlegi anyagi helyzetünkben tisztességesen fel tudunk neveleni, el tudjuk indítani őket az életben, de a harmadik már az övékből markolná ki a maga részét.

- A házat két gyerekszobával terveztük, így alakítottuk ki, ami eddig elkészült. A meglévő és az új épületrész annyira ki lett találva, hogy minden változtatás megerőszakolná az eddigieket.

- Az új autóban kényelmesen elférnek ketten hátul, közöttük a lehajtható kis asztal. Még kártyázni is tudnak. Ha bekerülne egy gyerekülés, megint szoronganiuk kellene.

- A te szüleid messze vannak, az enyémek is öregszenek, és egyre kevesebbet fognak tudni segíteni. Ketten pedig hogy osztanánk be a három gyereket?

- Éppen elég hajszoltak vagyunk így is.

Ezt követte egy olyan felszabadult, örömteli karácsony, amilyen évek óta nem volt.

A hófosztott január ködként telepedett a házra. Minden szürke volt, pedig belül már csírázott egy új kis élet.

"Ő akar hozzánk jönni" mondogatta magában Zsófi, miközben simogatta a bababarlang külső puhaságát, de szeme tele volt aggodalommal. "Tényleg minden megváltozna."

- Te hány gyereket szeretnél majd?

- Hármat. Fontos, hogy legyenek testvérek! Én csak tudom, nekem nem volt!

- De jó! Én is hármat szeretnék! A bátyám mellé olyan jó lett volna még egy valaki! Mindegy, hogy idősebb, vagy fiatalabb, hogy fiú, vagy lány! Az már csapat! És a családi kórus is több szólamban szólt volna!

A kollégiumból mentek kézen fogva a vonathoz. Mindkettejük arca fiatalságuk önbizalmától sugárzott.

Nem tudta, hogy mondja meg Gábornak. Nem volt az a mellébeszélős, tehát az egyenes és őszinte "terhes vagyok" tűnt a legegyszerűbbnek, de ugyanakkor ez olyan zuhanó téglaszerűen, kíméletlenül hangzott.

Nem is neki mondta el először, hanem Erikának, aki első gyermekét várta boldogan márciusra. Kellett valami egyértelműen pozitív visszajelzés.

"Ez most jó hír, vagy rossz hír?" - kérdezte ő, és erre Zsófi azt válaszolta, hogy maga sem tudja. De legalább egy kicsit, a barátnőjével együtt már mert örülni.

- Gyerek nélkül különben sincs értelme az életnek!

- Nincs hát! És én nem is lennék képes arra, hogy elvetessem, ha már megfogant! Úgyhogy vigyáznunk kell az esküvőig! Már ha el akarnál egyszer venni...

- Majd meglátjuk!

Nevettek, csókolóztak a lámpafényben. Az esti főváros rájuk mosolygott teljes díszkivilágításával. Az egyik telefonfülkében lógott a kagyló, Zsófi ösztönösen odament, és visszakasztotta a helyére.

Az édesanyját hívta fel, aki örömmel csodálkozott rá a hírre. Zsófi persze az aggodalmait is elmondta. És akkor megtudott valamit, amiről eddig sosem hallott.

- Nektek is lett volna egy testvéretek...

- Micsoda?

- Igen, a te születésed után úgy két-három évvel terhes lettem, de úgy döntöttünk, hogy nem fogjuk tudni őt is felnevelni. Tudod, anyagilag sem álltunk úgy, és nem volt a közelben nagymama, akire számíthattunk volna.

Zsófi döbbenten hallgatta a történetet az "ésszerű" döntésről, és csak arra gondolt, milyen más lett volna, ha van egy kisebb testvére is! Pedig volt! Csak nem tudta.

Ez megerősítette kissé. Tudta, hogy ő erre nem lenne képes. Nem gondolkodik eléggé ésszerűen.

- Késik. Pedig sosem szokott.

- Mennyit?

- Egyelőre két napot. Ilyen azért előfordulhat! De veszek egy tesztet.

- Azt hiszem, az jó lesz.

- Bár várhatok vele még. Egyszer teljesen kimaradt. Pedig akkor még nem is volt "szexuális életem". De lehet, hogy ennyire sikeres volt a nászút...

Egymásra mosolyogtak, pedig még egyikük sem tudta biztosan, hogy 9 hónap múlva hárman lesznek. És persze mindketten féltek kicsit. Egyikük az anyaság feladatától, másikuk a családfői felelősségtől.

Fiatalságuk azonban nem engedte, hogy aggodalmaskodjanak. Még a "mindent bírni fogunk" érzés volt a legerősebb. És boldogan várták Réka érkezését.

Zsófi Gábor arcát fürkészte. Az egyelőre nem mutatott félelmet vagy csodálkozást. De örömöt végképp nem. A beszélgetés nem is volt olyan nehéz. Zsófi sírdogált, Gábor átölelte.

- Megpróbálunk olyan megoldást találni, ami egyikünknek sem okoz majd fájdalmat.

Zsófi leült sógornője, Kriszti mellé a padra, mert kicsit fájt a feje, és felfordult a gyomra gyomlálás közben.

- Kicsit megszédültem. Meg hányingerem is van.

- Nem vagy terhes?

- Nem, biztosan nem. Legalábbis Réka esetében pontosan tudtam, hogy mikor lett, de most nem emlékeszem ilyen egyértelmű pillanatra. És vigyáztunk is. Még korai lenne a kistestvér. Réka, bár elmúlt egy éves, nem tud önállóan járni. Talán később...

De hiába nem rémlett Zsófinak a konkrét "pillanat", a rosszullétek egyre gyakoribbá váltak, és venni kellett egy tesztet. Aztán hónapokig terhesgondozásra kellett járnia. Rékát mindig vitte magával. Először babakocsiban, aztán már kézenfogva átsétáltak, mert nem volt messze a rendelő.

Gábor is készült a feladatra, mivel ő tudta egyedül biztosan, hogy fia születik. Vizsgálatot nem kértek. És úgyis akartak kistestvért. Ha most jön, hát most jön.

Bizonytalanságban teltek a hetek. Nem nagyon beszéltek egymással. Már mindketten tudták: olyan megoldás nincs, ami valakinek ne fájna.

Gábor nem volt egyébként sem beszédes, most még hallgatagabb lett. Nem mondta ki, valójában mit gondolt "megoldásnak", talán mert maga is megrettent volna, ha elhangzik. Tudták, hogy dönteni kell hamarosan, s Zsófi azt is tudta, itt, most, Vele kapcsolatban csak ő dönthet, hiszen egy vele.

- Doktor úr, látott már sok olyan házasságot, ami felbomlott egy gyermek érkezése miatt?

- Olyat is láttam, ahol a férj öngyilkos lett.

- Hát, ez biztató!

- De nyugodjon meg! Az ön férje intelligens, felelősségteljes. Az előző két szülésnél legalábbis ilyennek ismertem meg.

- Mi van, ha választanom kell: a párom, vagy a gyerekem?

- Nehéz időszak ez. A tél folyamán dönteni kell. Utána megszabadul ettől a feszültségtől.

A tél gyorsan a vége felé közeledett, Gábor a kerti munkában találta meg a figyelemelterelés sajátos módját. Zsófi az ablakon át nézte, ahogy tevékenykedik: létrát állít fel a körtefa alá, kezében metszőolló. Aztán az olló csattant, Zsófi összerezzent, s nézte, ahogy az első ág a földre esett.

Már tudta, mit fog mondani este.

******************************************************

Vasárnap Délután

A szobából köhögés hallatszik. Száraz, ugatós. A Kislány az. Öt napja, egy nappal a 11. születésnapja után gyulladt be a torka, aztán jött a menetrendszerinti nátha, az asztmatikus köhögés, a láz és aztán a lassú javulás, a végre felszakadó, hurutos köhögés tegnap, de ma megint ugat, még ha nem is állandóan.

- A barackot elfelejtettem. Anya, segítesz berakni?

A Nagylány pakol. Megy vissza a kollégiumba. A bőrönd már tele, a kisebb táskába akarnak még beférni a hideg vagy langyosra hűtött meleg ételek. Segítek, bezacskózom a már dobozban várakozó csirkecombokat, a főtt krumplit.

Nem is te pakolsz, hanem édesanyád. Mindent alaposan becsomagol újságpapírba, aztán zacskóba, ha kell, kétszer is. Befőttes gumival lezárja, és eléd teszi az étkezőasztalra, te pedig lesüllyeszted a hátizsák aljába, ruhákba bugyolálod a befőttes üvegben jól lezárt levest, meg a mézet a gyógyteákhoz.

Nekem is fáj egy kicsit a torkom. A kamillát kortyolgatom a zacskózizegés szólamai között, és sajnálkozom, hogy nem minden fért bele a hétvégébe, amit terveztünk. De sajnos a hét sem úgy alakult, mint ahogy illett volna.

- Látod, kislányom, hogy nézek ki?

Döbbenten nézted anyósod arcát, aki a maga 79 évével, botjával és kis kerekes bevásárló kocsijával szállt fel a buszra, de leszállás helyett leesett. A szeme alatt hatalmas véraláfutások, mellette horzsolás, az orra bedagadva, a homlokán kisebb vágott seb, és ez mind ott fekszik a sürgősségi osztály fekvőbeteg várójában egy magas, gurulós ágyon.

- De milyen rendes volt mindenki! Jöttek a fiatalok, adtak zsebkendőt, kérdezték, miben segíthetnek, aztán volt ott egy asszony, az mindjárt hívta a mentőket, neki köszönhetem, hogy most itt vagyok. De jól vagyok, csak egy kicsit a kisujjam fáj, az valószínűleg eltörött.

Félretolva, tulajdonképpen az útban állt a lefékezett ágy. A függönyökkel három részre osztott váróban teltház volt. Fel is készültél rá, hogy sokat kell majd várni.

- Menj ám csak haza a kislányhoz, én elleszek itt egyedül.

- Dehogy megyek! Ha hosszan kell várakozni, biztosan kell majd segítség, meg legalább beszélgetünk.

- De biztosan sok dolgod van!

- Most nincs fontosabb dolgom, mint hogy itt legyek Anyukával.

- Anya, a környezetet nem fogom tudni megtanulni. Még annyi házi van!

- Akkor majd szólsz a tanár néninek, hogy még nem sikerült mindent pótolnod.

- De mi lesz, ha kihív felelni, és én nem tudok semmit, és egyest kapok? - a Kislány hangja már sírásba fordult.

- Akkor sincs semmi baj, majd kijavítod, de biztosan meg fogja érteni, ha szólsz neki. Nem kell ilyesmiért előre félni. Ezek mind olyan bajok, amik elmúlnak.

Egy óra múlt el, amikor már harmadszor próbáltál egy nővért megszólítani, hogy egyáltalán leszállhat-e anyósod az ágyról, hogy WC-re mehessen.

- Azt mondták, nem szabad leszállni, aztán majd rám szólnak!

- De ha egyszer menni kell... majd én segítek!

- Azért csak kérdezz meg valakit. Egy kis nővér, mielőtt jöttél, azt ígérte, hogy mindjárt segít.

- Ennek háromnegyed órája! Alig látok nővért, és az is mind elfoglalt és rohan, aki véletlenül erre vetődik.

Végre a harmadik megszólított nem azt válaszolta, hogy ő nem tudja, hogy a néni fölkelhet-e, hanem ággyal együtt eltolta Anyukát egy mellékhelyiségig.

Visszaérve már volt hely az operettszínpad jellegű szép zöld függönyök között.

Odakinn ömlik eső. Ahogy a kezemet mosom az ételek bepakolása után, a tükörbe pillantok. Az arcom nyúzott, a hajam csapzott.

- Milyen jó, hogy tegnap elmentem fodrászhoz! Most nem tudnék...

- És így legalább legfényesebb pompájában jelenhet meg Anyuka az orvosok-nővérek előtt! Akár bálba is mehetne...

Nevetgéltetek. Tulajdonképpen ezért jöttél be. Hogy eltereld a figyelmét, hogy megkönnyítsd neki a várakozás óráit, és persze hogy a férjed nyugodtan mehessen a tanácskozásra, amin ott kellett lennie. Tudtad, ha te nem jössz be, ő fogja lemondani a kötelezettségeit.

A kislány születésnapja persze így másmilyenre sikerült, mint gondoltad. De legalább együtt ebédeltetek, sétáltatok, és csak a játékbolti nézelődés közben jött a telefon, fél négy körül:

- Itt vagyok a sürgősségin, de nincs nagy baj! Ne ijedj meg!

A kislány összerezzen, ahogy váratlanul és hangtalanul megjelenek a nappali ajtajában.

- Haladsz, kincsem?

- Jaj, Anya! Úgy megijesztettél. Hát, a matek egy része megvan, meg a magyar, de a törit még egyáltalán nem csináltam meg.

- Jól van, csak folytasd, aztán amit nem sikerül ma, azt bepótolod később.

- Ha lenne még egy napom, akkor mindent be tudnék fejezni...

- Persze! De akkor hozzájönne még a holnapi is! Nem! Holnap szépen elmész iskolába.

- De Anyaaaa...

Nem tehetek róla, ettől rosszul vagyok. Ezt a könyörgést, siránkozást egyik nagyobb gyermekem sem használta fegyverként. De a Kislány gyakran próbálkozott: "De anyaaa" ha csak meghallom, már menekülési kényszerem van.

- Mondtam: holnap iskola.

Még egy kis lelkiismeret-furdaláskeltő köhögésroham, hogy "látod, nem is vagyok én még jól", aztán feladja a kis primadonna. Úgy tűnik, nincs kinek játszani.

Az operettfüggönyök között hosszú órákon keresztül nem történt semmi. Senkit nem hívtak be, nem vittek el, nem kezeltek, nem kérdeztek.

- El kellett volna hoznom a laptopomat, és akkor gépelhettem volna Anyuka receptjeit tovább.

- Akkor lehet, hogy az idegosztályra vittek volna...

- De az is lehet, hogy idecsábítottunk volna egy-két nővért, akik követelték volna a jó kis süteményrecepteket...

Örültél, hogy itt vagy. Hogy beszélgettek, nevetgéltek. A receptgépelést is ezért találtad ki, hogy érezze, hogy szükség van Rá, a süteménycsodáira, amikor már a korábbi csuklótörése miatt már nem tudja mindet elkészíteni.

Háromszor kísérted el WC-re, amit ő maga sem értett, hiszen alig ivott egész nap. Beléd karolva lépegetett "fürgén", és hálás volt. A szomszéd függönyt elhúzták, mert ott valaki, aki nem kapott segítséget, összepisilte magát. Hiába szólt előtte ő is többször, nem volt, aki segítsen neki. Most jöttek, elhúzták a függönyt és valamibe átöltöztették.

Egy másik sérültet a rendelő ajtajához toltak, szólt a betegszállító, hogy hányingere van, de a következő pillanatban már csapódott a padlón és a falon a gyomrának tartalma. Akkor eltolták onnan.

Egy nővér, aki az előbb még parancsokat osztogató kapitánynak tűnt ("Csak egy hozzátartozó maradhat a beteggel, a többiek azonnal hagyják el a várót!"), most fertőtlenítővel fújkálta a kisebb mocsokfoltokat, a nagyobbra pedig egy lepedőt dobott.

- Miért nem hívsz takarítót?

- Mert az ilyenre, ami fertőzésveszélyes, azt mondják, hogy nem az ő dolguk...

Egy kórházban??? - gondolkodtál el.

- Az a szegény gyerek már egy fél órája sír. Vajon mi baja lehet?- Anyósod jobban aggódott a hosszú ideje egy távolabbi kórteremből hallatszó vígasztalan gyereksírás miatt, mint amiatt, hogy vele mi lesz.

- Az ember sose hagyja el magát! - mondta most is. És ő nem is hagyta el magát. Nem jajgatott, csak időnként megmutatta egyre nagyobbra dagadt kisujját, ami "kissé feszült", és türelmesen várt.

- Szia! Köszi mindent!

- Szia Csillagom! Üzenj, ha megérkeztél!

Még egy ölelés, aztán az apataxi elindul az állomásra.

- Hogy állsz?

- Már csak a töri van hátra.

Majdnem négy óra telt el azóta, hogy behozták a mentők, amikor végre megvizsgálta egy orvos. Innentől kezdve már szinte "pörögtek az események", hiszen alig egy-egy félórát kellett a röntgenre, a CT-re várni, és az eredmény is egy röpke óra múlva megvolt!

Addigra odaért a férjed, aki bement, amikor a diagnózist közölték a "Mamival", ahogy a gyerekeid hívják: a kisujj eltörött, az orr nem, de benn tartják éjszakára megfigyelésre.

- Menj haza nyugodtan! Én itt maradok, amíg kell.

- Csak odamegyek elköszönni - mert nem tolták ki a váróba, hanem a rendelő kis folyosóján feküdt egyedül, és a gipszelésre várt.

- Elmegyek, Anyuka!

- Jól van, menj csak, a kislány már biztosan vár. Szegénykémnek milyen lett a születésnapja!

- Lehet, hogy már le is feküdt. Tíz óra van.

- Biztosan megvár!

Nézted a csupa seb arcát. Láttad, hogy most kissé megtört. Nem számított rá, hogy benn tartják. Eddig biztos volt benne, hogy a hosszú várakozás után hazamehet.

- De kibírom ám! - bár a szeme nem ezt mondta. Ilyen, amikor egy erős asszony is elkeseredik kissé.

Simogattad a kezét, nem is tudtad, most hogyan bátorítsd.

- Köszönöm, hogy itt voltál! Nélküled én is bepisiltem volna, mint az a szegény asszony!

- Örülök, hogy itt voltam, és segíthettem.

Kinn besötétedett, és a saját szüleid jártak a fejedben. Hogy nekik ezt nem tudnád megtenni, mert messze laksz tőlük. Pedig ők hányszor tettek félre mindent értetek!

Az eső újra eleredt.

A gőz felszisszen, ahogy a vasaló átmelegszik, jön a vasárnapi ráncsimító kezelés. Minimum két óra az ötfős családnak, bár a Nagylány ruhái már a bőröndben utaznak.

- Hogy állsz?

- Már csak a töri van hátra!

- Nem ezt mondtad két órával ezelőtt is? Mindegy! Most már vacsorázzunk!

Négyen ülünk asztalhoz. Az elmúlt hét nehézségeiről beszélünk. A balesetről, a sürgősségiről, a benn töltött éjszakáról, amikor nem kapott a Mami sem enni sem inni, a "reggeli" vizsgálatról 11-kor, Apa déli látogatásáról, amikor nem engedték be hozzá a két szendviccsel, és nem is vitte be neki senki, a 3 óra körüli hazaengedésről, amikor az élelmet odaadták Anyuka szobatársának, mert ő sem evett egy napja.

A Kislány szeme elkerekedik. Megszeppenve hallgatja a beszélgetést. Aztán a fürdőszobában váratlanul átölel:

- Anya, én nem akarok a sürgősségire kerülni! Akkor is majdnem elsírtam magam, amikor mondtátok, hogy a Mami egy egész napig nem kapott enni! És Apát sem engedték be! Hát hogy lehetnek ilyen embertelenek?

"Kevesen vannak. Nem tudnak figyelni, csak a súlyos betegekre. És persze a rendszer is rossz. Akit benn tartanak, nem veszik fel osztályra, csak betolják egy kórterembe" - akarom mondani, de inkább magamhoz szorítom a törülközőbe burkolózott kis testet.

- Már nincs semmi baj. Reméljük, most már vigyáz magára a Mami is! Bújj bele a pizsibe, aztán mesélek.

Milyen voltam?

-Hát, egy kicsit nehéz.

-Nehéz? A hetedhez képest?

-Ahhoz képest egész tűrhető.

-Pedig direkt elintéztem, hogy ma ne kelljen menni sehová, nem is jött senki, nyugalom volt!

-Kösz az intézkedést! A baleset miatt nem jöttek Anyukáék köszönteni a Kislányt!

-Arról nem én tehetek! Én csak leadtam a rendelést.

-Kiét? Mert nem az enyém volt!

-Jól van, de hát nem történt semmi nagy baj!

-Nem. Csak egy olyan megrázó élményben volt részünk, amit kihagytam volna!

"Írónak a tapasztalás, a szenvedés drága kincs!"

-Cinikus vagy. Tudod, hogy mások szenvedése mennyire megvisel.

A Kislányt is megviselte. Muszáj volt neki erről beszélni?

-Nem fogok neked magyarázkodni. Beszélgettünk. Utána is hosszan.

-Jól van, én már itt se vagyok! Amúgy is este van, túl sokáig időztem. Azért jövő héten találkozunk?

-Igen, persze. Kérhetek valamit? Csak gyere, és ne hozz semmit! Ne is intézkedj!

-Akkor csak jövök. Jó éjt!

-Ezt kívánod, vagy hoztad?

RÉTFALVI DÓRA

Another World

A hűvős szél csípi arcomat. A tél közeledik, de én figyelmen kívűl hagyom. Sötét van, az emberek már rég bent ülnek a meleg lakásban. Én hazamenni sem akarok. Hiába van hideg és vagyok egy szál pólóba, nem tudok hazamenni. Ezek után?! Inkább halálra fagyok az utcán.

Sose akart senki se megérteni, sose akartak emberszámba venni. Hisz mindig én voltam a rossz, aki mindent tönkretesz.

Most már nem lesz többé ilyen gondjuk. Elmegyek és többé nem is fognak látni.

Kiérve a kis falu széléhez az erdővel kezdek szemezni. Mindig is tudni akartam, vajon mik lakják ezt a titokzatos erdőt. Vagy esetleg kik!?

Mozdulni akartam, de testem nem hallgatott rám. Két hang a fejemben állandóan beszélt. Míg az egyik azt akarta, hogy menjek haza és egy jó meleg zuhany után aludjak és felejtsem el ezt a mai napot, a másik...

Pont az ellentettjét mondta. Azt akarta, menjek be és váltsam valóra végre ezt a vágyam. Senki se parancsolhat nekem, megtehetem.

Mély levegőt vettem és elindultam be a sötét fák közé.

Ahogy egyre beljebb haladtam a szél picivel erősödött és az a kellemetlen hangú süvítés, amit a szél ad ki ahogy átsuhan a fák között, hangosabb lett. Szinte saját gondolataimat sem hallottam tőlük. Az egész olyan volt, mint a sátán lehelete, ahogy egy nyugalmas tengert korbácsol fel.

A talpam alatt csak úgy recsegtek a leesett ágak. Pár kis zörrenésre is figyelmes lettem, de csak mentem előre és előre. Máskor ilyenkor talán már inkább visszafordulnék és hagynám az egészet, de most.. Mintha tudnám merre megyek, mintha ismerném a helyet és érzem, hogy biztonságban vagyok.

Nincs mitől félnem.

A szívem vezet. Húz és suttogja belülről, merre menjek. Mondja a helyes utat.

Megbízom benne, tudom, hogy igazat mond.

Pár perc telhetett el, mire hirtelen az eddigi zaj megszűnt. Nem hallottam semmit. Mintha...megsüketültem volna.

De ez sem tántorított el, ugyanis a fák között megpillantottam egy kerítést, aminek kapuja kiszakadt a helyéről. Megálltam és körülnéztem. A szél teljesen alább hagyott és a fák ágait sem ringatta ide-oda. Csönd volt, félelmetes csönd.

Az ég fekete színben pompázott és a felhők között átszűrődtek a Holdfény sugarai, ami adott nekem egy kis világosságot, hogy lássam merre menjek. Meg is indultam a kis kapu felé. Kezemet néhol megvágta egy-egy tüske, ahogy az ágakat elsöpörtem utamból. Talán tényleg vissza kellene fordulnom?

"Ennyire megijedtél? Ugyan mitől félsz? Hisz te magad is tudod, hogy semmi bajod sem lesz, ha nyugodt maradsz és mész tovább. Ne csináld ezt Tiffany.!"-

suttogta belülről egy hang.

Régen mindig azt hittem, csak képzelem ezeket a hangokat, de ahogy nőttem, csak nem akart elmúlni. Senkinek sem mondtam el, hisz így is elég bolondnak néztek, nem kellett még egy ok, hogy piszkáljanak valamivel.

A kis kapuhoz érve átbújtam rajta. Nem félek! Nem fogok félni, mert abból baj lenne. Ahogy a hang is mondta, csak haladnom kell előre és minden rendben lesz.

Összeszedtem magamat, majd elindultam még beljebb az erdőbe.

A sötétség mindent magába nyelt körülöttem. Éreztem, ahogy segítségért kiáltoznak, de mégsem hallottam őket és segíteni sem tudtam.

Folyamatosan csak magam elé néztem. Nem néztem sem oldalra, sem hátra, le, vagy esetleg fel, hisz attól csak a félelmet táplálnám magamban.

Ahogy egyre jobban haladtam, egy szürke ködtömeg felé közelítettem. Pár lépés amit én másodpercek alatt teszek meg. Mintha az idő is néhol begyorsulna, néhol meg lassulna.

Ez az érzésem volt most is. Mintha napokig haladtam volna előre a köd felé, amihez végre elértem. A szemben lévő része sík egyenes volt.

Mintha valami láthatatlan fal kerítené el. Egy ideig szemeztem vele és vártam, hogy történjen valami.

Percekkel később feladtam a bámulást és kezemet lassan felemelve érintettem meg a ködöt. Mint a víz, mikor bele esik valami apró tárgy, úgy kezdett el hullámozni.

Vajon át mehetek rajta, hogy semmi bajom sem lesz?

Hát egy próbát megér. Kezemet lassan kezdtem el előrefelé tolni és csodák csodájára kezem átért a túloldalra. Megremegtem és kezemet visszahúztam.

Tényleg be akarok én ide menni? Hisz ki tudja mi lehet odabent!

"Sose tudod meg, ha nem mész be és nézed meg saját magad!" - a hang újra megszólalt fejemben.

Hát legyen. Igaza van a gondolatomnak,hát nézzük meg, vajon mi lehet a túl oldalon???

Lábamat lassan felemeltem, majd pár perc múlva átléptem a láthatatlan falon,ami átvitt valahova máshova. De ez tuti nem az én világom. nem tetszett, amit láttam.

De oda vissza mégsem megyek...soha!

BATÓ ERIKA

Az amputált karácsonyfa szíve

Ilyenkor, fenyőfa vásárlása előtt mindig eszembe jut még gyermekkoromból egy-egy régi karácsonyfánk.
A fenyő megvétele legtöbbször édesanyámra hárult, könnyű is volt a dolga, hiszen valamelyik rokon, ismerős mindig szebbnél szebb darabokat hozott neki. Így aztán egyik évben sem lehetett esztétikailag kifogásunk a remekbe szabott karácsonyfák láttán. Egyszer azonban anyám nem tudott ismerős útján fenyőt szerezni, így apámra bízta a fa vásárlását. Jóapám az utolsó napokra hagyva a fenyő megvételét, "hej, ráérünk arra még" - módon be is szerzett egy példányt, szenteste előtti délután. - Lesz karácsonyfánk? - érdeklődtük aggódva mi gyerekek, amint láttuk, hogyan telnek egyre a napok, fenyőfát pedig még mindig nem vesz apánk. Ám csak sikerült hazahozni a várva várt karácsonyi meglepetést, melyet apánk a műhelyben őrizgetett, hogy csak szenteste délelőttjén, díszítés előtt láthassuk meg. - Lesz, lesz.... - nyugtatott aztán meg minket, - csodaszép fánk lesz, ilyen gyönyörű, formás fenyőnk még egyszer sem volt.... Aztán újra elmesélte a már százszor hallott történetet, miszerint nekik a háború idején csak egy kis lemetszett fenyőgallyacskájuk volt... vagy - amikor szebbet, menőbbet akartak - öregapám seprűnyélbe fúrt lyukakat, és azokba csavargatta bele a fenyőágakat, de apáméknak az akkor a legszebb karácsonyfa volt így is. - Jó, jó... - legyintettem ilyenkor sihederként, mit is tudhattam a háborúról, egy család nélkülözéséről... - az még az őskorban volt, apukám, ma már nem nagy ügy egy fenyőt megvenni... - Nem nagy ügy - somolygott vissza édesapám - és maga elé merengett. .... Bizonyára maga előtt látta a kis tanyasi kályha mellett dülöngélő söprűnyeles fácskát, édes szülei mosolyát... s hallhatta a bombák, rakéták süvítő félelmetes hangját.... mert ilyenkor mindig sejtelmesen szomorú és csendes lett...
Persze karácsonykor mindig meghallgattuk a fantasztikus szaloncukor történetét is, miként főzött nagyanyánk égetett cukorból mennyei ízű szaloncukrokat, melyeket szüleim színes papírokba burkoltak, így díszítve fel a kis csutka karácsonyfát..... Jóapám szerint egyik új, modern pamacsokkal töltött szaloncukorka sem vetekedhet nagymamám karamell-ízű cukorkájával. - Phúj..., miféle íze lehetett annak?! - fanyalogtunk mi, sihederek, akiknek jócskán jutott mindenféle töltelékes darab: zselés, málnás, csokis, joghurtos, mákos és még ki tudná sorolni....
Eljött a várva várt szenteste délelőtt is. Édesapám előrukkolt a fával. Valóban csodaszép példány volt: szabályos, szimmetrikus, magas, a sűrű ágakkal igazán tekintélyt követelő fenyőnek látszott. Aztán...aztán... jóapám hirtelen megfordította a fát.... lám.... a fának csak egy oldala volt: eleje - és kész; oldala, háta nem létezett. Ekkor eszméltünk rá, hogy édesapám egy falnak támasztható, teljesen féloldalas darabbal remekelt elő. Morogtunk, csattogtunk, kikértük magunknak, hogy miféle rusnya példány ez.... ezt még felállítani sem lehet, csak megtámasztani valahova, ... körbejárni, körbecsodálni.... na, arról meg aztán végképp mondjunk le.... Apám csak mosolygott.... egy szót sem szólt, bevitte a szobájukba, egy nagy tükör elé állította, majd szépen feldíszítette... Bátyám nagy dirrel-durral elbiciklizett, hogy márpedig ő szerez egy "normális" karácsonyfát, mi ilyen "göcsörttel" nem csúfoskodunk. Hogy honnan-honnan nem ... pár óra múlva elő is keveredett egy tűrhető fával: hosszú tűlevelű erdei fácska volt, nem olyan tetszetős, finom illatú, mint a másik, viszont szabályosan "négyoldalú", térben és dimenzióban elhelyezhető.... Mi is pompába öltöztettük hát a fánkat...... de én sokszor besurrantam a csúnya fenyőhöz... Az amputált, féloldalas fácska a tükör előtt többoldalúnak látszott, és szebbnek, barátságosabbnak tűnt, mint a mi divatos, egészséges fácskánk. Nem tudtam, mi vonz oda, szüleim szobájába, ahhoz a felemás karácsonyfához, nem tudtam, miért settenkedem hozzá újra és újra.... de be kellett ismernem, egy idő után jobban tetszett nekem, mint a miénk.....
Ma már tudom..... most hogy ezerféle fából választhatok, most hogy akár meg is unva félredobhatom a millió ízzel töltött szaloncukrok hatalmas választékát, most.... most már tudom, azért volt olyan csodás az a felemás, amputált fenyő, mert élt.... élt: édesapám szíve volt benne...

EVE MOREAU

Az újrakezdés

Ez egyszerűen nem lehet igaz. Miért pont a lehető legrosszabbkor tud elfogyni a hajbalzsamom? Igen, tudom, ez a világ legnagyobb gondja. De ma akkor is jelenésem van, az Istenit! Bár le is mondhatnám, ha akarnám. Biztos vagyok benne, hogy George mindenképpen könnyebben és nagyvonalúbban tud a Vamp It képregényeink gyártási folyamatáról beszélni egy körülbelül százfős rajongói csoport előtt, mint maga az írójuk, azaz én. George a képregény vizualizációs tervezője. Tehát ő csinálja a marketingfogásnak minősülő skicceket, képeket és a többit. Én pedig a történeteket találom ki, melyeket a lap leközöl.

Nyilvánvalóan mindenki gondolja, hogy miről is szól a sztori. Dögös vámpírvadász csaj belehabarodik az ellenségbe, tehát tipikus mai tini-fogás, mindemellett hangsúlyozva marad a gyilkolás krimi oldala is. De mégis mit tehetnék ellene? A vámpírtéma mindig felkapott, és az Alkonyat a képregények iránti érdeklődést is magával hozta a fiatalok körében.

Miután kiszállok a zuhanyzóból, rádöbbenek, hogy nem készítettem ki tiszta törölközőt. Ezért elindulok meztelenül a szobámba. Amint belépek, rögvest a szekrény felé veszem az irányt. Közben már-már üvöltve éneklem Pat Benatar Heartbreaker című dalát.

Ám ekkor egy torokköszörülés megállít. Ijedtemben megugrom és gyorsan hátrafordulok.

- Bocsánat. - nyögi be a srác elfúló hangon. - Nem tudtam, hogy ilyenekre is fel kellene készülnöm. - folytatta, de zavarnak egyetlen apró jelét sem látom rajta. - Szóval ezeket te írod, ugye? - mutatott a képregényeimre.

Úgy ám, ha ő így játszik, akkor én is. Mit számít nekem a meztelenség. Harcra fel! Lassan megközelítem, majd kezet nyújtva megállok előtte.

- Katie. - mutatkoztam be. - Gondolom Tim tökéletesen elmagyarázta, hogy melyik is lesz a te szobád. Tehát az, hogy most itt állsz, azt jelenti, hogy igen kíváncsi természet vagy. - ráztam vele kezet.

- Troy Murphy, de ezt már tudod. Ugye emlékszel rám a gimis éveidből? - mutatkozott be ő is illedelmesen, majd alaposan végigmért. - Ha az öcséd említi, hogy ennyire jól nézel ki... öhm, és ennyire felnőttél, nem is tudom... Kétszer is meggondoltam volna, hogy ide költözzek-e. - mondja.

- Miért, talán bajod van a csinos lányokkal? - kérdeztem, miközben előhalásztam és magamra csavartam egy törölközőt.

- Nem, szó sincs róla. Csak az előzmények ismeretében nem hiszem, hogy használni fogok neked. - sóhajtott fel.

Úgy ám! Szóval öcsi elmesélt minden apró részletet szánalmas kis életemről egy idegennek. Oké, talán nem ismeretlen, hiszen Tim talán egyik legjobb barátja, és át is jött hozzánk párszor, tinédzser korunkban, de akkor is. Az én magánéletemhez aztán abszolút semmi köze. Csak annyi, hogy segítsen fizetni az albérletet. Mégis mosolyt erőltetek az arcomra, mert az utóbbi időben hozzászoktam, hogyan kell elrejteni a problémákat és a fájdalom egyetlen apró látszatát sem mutatni másoknak. Amúgy is szeretnék túllépni az előbbi enyhén kínos jeleneten.

- Mi lenne, ha kimennél és innál valamit, amíg felöltözöm? - ajánlottam. - Egyébként is le kell mondanom egy programot.

- Csak nem a vendégszereplést a Supersonic Könyveknél? - kérdezte kitágult szemekkel.

Mégis honnan a jó életből tud ez a pasi mindent?

- De. Pontosan azt. Tim írt, hogy a vacsora mégsem áll. Túlóráznia kell a kórházban. Tehát valószínűleg hagylak kipakolni, majd hosszasan telefonálok, aztán kaját főzök, és romantikus vacsorát töltünk el kettesben, mit szólsz hozzá?

- Csináljuk. - mosolyodott el, majd kiviharzott.

Igen-igen. Furcsa dolog is, ha egy idegen ilyen hamar otthon érzi magát a lakásodban. Na de rá se ránts, Katie! Tim nem ajánlotta volna őt, ha nem lett volna biztos a dolgában. Nem Troy a baltás gyilkos. Legalábbis reménykedem benne.

További két zeneszámba került, míg elkészültem, de a srác nem nyitott be rám újra. Hál' Istennek. Tehát ez újabb tíz percet vett igénybe, amit végigkornyikáltam. Ám Troy még ekkor se csapott le, amit igen jó jelnek vettem.

Kezdetnek nem volt rossz, hogy nincs hányingere az ilyen csajos számoktól. Vagy nagyon jól belelát mások lelkébe ötpercnyi szó szerint kendőzetlen beszélgetést követően, vagy neki is most ért véget egy komoly kapcsolata. Vagy mindkettő. Bár valószínűleg csak Beyonce formás, kerek popójára gondol, és minden problémája elillan.

Folytattam a maratont, miközben sminkeltem. Tény, hogy a hifi az előszobában volt, és tény, hogy Troy nem kapcsolta ki. Ami sokat mondott az az a dolog volt, amit a nappaliba lépve tapasztaltam, miután lenyomtam a "nem érzem jól magam, itthon maradok" szöveget George-nak. A srác a kanapén ült, igencsak ellazulva, és az én Micimackós bögrémet szorongatta a kezében.

- Ki vagy te? - grimaszoltam kelletlenül, miközben kikapcsoltam a zenét.

- Miért, talán tetszik, amit látsz, cica? - vágott vissza.

- Álmaidban. - feleltem szemrebbenés nélkül. - Visszatérve az eredeti témához. Azonnal összeütök valami ennivalót. Spagetti megfelel? - kérdeztem elcsigázottan.

- Tökéletes lesz. - mondta. - Kérdezhetek valamit? - jött a hirtelen témaváltás.

Tőlem pedig csupán egy bólintásra futotta. Nem mondom, hogy ez a férfi a mintahím és a tökéletesség, erény és erkölcs mintaképe, de ennél rosszabbat is kifoghattam volna, nem igaz?

- Kitehetem a falra a képeimet? - érkezett a kérdés.

- Természetesen, de remélem, nem kell egy kezemnél többet használnom a "képeid" összeszámolásakor. - szögeztem le vitát nem tűrő hangon.

- Csak kettő van, ami szemléletre érdemes. És mi volt az az érdekes hangsúly a képeid szónál? - sandított rám.

- Csak az, hogy olyan büszke hanghordozással beszéltél, mintha legalábbis a saját képeidről lenne szó, vagy ilyesmi. - ráncoltam a homlokom.

Ekkor úgy nézett rám, mintha megszállott lennék, és rögtön ördögűzőt kellene hívnia, vagy ilyesmi. Ó, egek! Katie Andrews! Hogy te mekkora marha vagy! Hiszen azok a saját képei.

- Látom leesett a tantusz. - mondta.

- Láthatnám őket? - kérdeztem, elgondolkodva azon, hogy vajon mi késztethet egy üzletembert ilyen mértékű alkotások létrehozására.

- Mihelyst megetettél. - kacsintott rám, de már indult is az ideiglenes szobája felé.

Hallottam, ahogyan kotorászik, és legalább negyed órát töltött odabent. Már kezdtem aggódni, de a szósz felmelegítése és a tészta befőzése jobban lefoglalt, mint gondoltam volna.

- Nem hiába vagyok pasiból, de fogalmam sem volt, hogy a fényképeket hová pakoltam. - kezdett mentegetőzni, ám a szó benne ragadt, mikor meglátta a gőzölgő ételt a konyhaasztalon.

- Azt mondtad előbb etesselek meg. Gyere enni. Aztán az egész kis gyűjteményedet megmutathatod. - kuncogtam. - Érdekelnek a művészlelkek és az alkotó emberek.

- Arra fogadni merek. - felelte.

Na, jó. Történetesen magamat is megleptem azzal, hogy ennyire közvetlen vagyok egy olyan sráccal, akit még csak nem is ismerek, de éppen eleget hallottam Timet róla beszélni ahhoz, hogy tudjam, ez a Troy nem egy álnok, megalkuvó és gonosz kis dög. Az, hogy egyszer megjártam, nem jelenti azt, hogy ennek most is így kell lennie. Valójában Őket ketten T&T-nek hívták a gimi utolsó évében. Ugyanis Tim és Troy legjobb barátok voltak, akik iszonyat jól rúgták a bőrt tizenkettedikben. Bár a suli focicsapata és egyben az ő játékuk is szívás volt - még anya szerint is, bár ő nem használná ezt a szót -, azért a fiúk kiemelkedően teljesítettek a pályán. Én akkor másodéves egyetemista voltam. Tim azonban ráébredt arra, hogy orvosira szeretne járni. Troy pedig beszállt az apja üzletébe, így útjaik teljesen szétváltak. Ám a neten tartották a kapcsolatot, néhány hónapja pedig újra találkozgatni kezdtek. Azt hiszem az öcsém a kerítő szerepét próbálja eljátszani.

A vacsora után Troy megmutatta azt a bizonyos két képet. Az egyik egy vadvilági természetfotó volt, a második a kedvencei sorában. Az első helyet az általa festett hegyvidék kapta. Igazából mindkettő csodálatos volt.

- Mikor marad időd ilyenekre, ha az üzletet viszed? - kérdeztem.

- Két hónapja saját üzletrészleget vezetek. Sportcuccok. Valóban nagy keletjük van mostanában. A festés és a fényképezés pedig érdekes hobbi, semmi több. Visszatérve az előbbi témához, befektettem az ágazatba, így kerültem ide. Nem telt nagyobb, saját lakásra. És a bátyád össze akart hozni veled. - kacsintott.

- Ettől tartottam. - fújtattam. - Miért akar mindenki minden áron összehozni valakivel? - dünnyögtem.

- Valójában anyukád is hívott. Üzenetet hagyott, amit végighallgattam. - mondta fapofával, végig a szemembe nézve. - Aztán töröltem.

- Jesszusom, ti összebeszéltetek. - hebegtem, mire kajánul elvigyorodott.

- Mindent elmondok, és magamról is mesélek, ha te is megteszed ugyanezt. - ajánlotta. - Végül is nem vagyunk a szó szoros értelmében vadidegenek, akik először látják egymást.

- Rendben, de te kezded. - egyeztem bele.

- Linda és Peter előre elbeszélgettek velem az öcséd jelenlétében. Ááá... - tartotta fel a kezét, mikor meg akartam szólalni. - Hallgasd végig a monológomat. - incselkedett. - Szóval. Tudták, hogy tetszettél nekem a gimiben. De akkor még túl fiatal voltam hozzád, és egyébként is jártál valakivel. Nem láttál a meccseken, ahová Tim folyton elrángatott magával, hogy megnézd a játékunkat, hiszen csak az öcséd és a barátod érdekelt. - mesélte olyan hanglejtéssel, hogy már-már sajnálni kezdtem. - A lényeg az, hogy mikor értesültem a válásodról, reménykedni kezdtem. És amikor az öcséd megbeszélte veled, hogy jöhet-e ide egy haverja, én voltam, aki felvette a telefont. Szóval nem kell aggódnod, ha közvetlen vagy velem. Mindig is ilyen voltál, mármint abból, amit hallottam rólad, ez derül ki. Egyébként szeretnélek jobban megismerni.

Erre az utolsó buja, huncut kis megjegyzésre elnevettem magam. Valószínűleg a vörösbor is dolgozott már bennem, de annyi baj legyen. Néhány percnyi hallgatás után gyengéden megkocogtatta az asztalon hagyott kézfejem. Ó, igen. Most az én monológom következik.

- Nem félek tőled. Bár való igaz, hogy be se engedtelek volna, ha Timothy nem beszél rá. - ráztam meg a fejemet a családom összeesküvésére gondolva. - Tanár néni vagyok, vagyis voltam. Körülbelül tíz hónapja írok. Novellákat és képregényeket vállalok el, illetve írói állnéven néha egy-egy rövid, nyári szerelmi történetet. Ha minden jól megy, egy-két hónapon belül megnyithatom a saját kiadómat. A hátrányos helyzetű, művész lelkű kezdő írókat támogatnánk elsősorban.

- Nemes cselekedet, amely hűen tükrözi mi is lakozik belül. - fúrta pillantását mélyen, őszintén az enyémbe. - De mi lesz az ajánlatommal? - kérdezte. - Elvégre nem félsz tőlem.

- Nehéz ezt elmagyarázni. - kezdtem. - De örülök, hogy legalább ezt meghagyta nekem a családom. A válásom valójában nem egy szimpla válás volt. - hadartam, remélve, hogy minél előbb túl leszek rajta. - A férjem a maffia tagja volt, de azzal etetett, hogy katona. Minden bizonyítékot beszerzett hozzá. Tudod, mikor kiderül az egész olyan volt, mint az a sorozat az Investigation Discovery-n.

- A Kivel házasodtam össze? - kérdezte szenvtelenül.

Bólintottam, és kegyetlenül örültem annak, hogy bár látom rajta az együttérzést, mégsem szánakozik.

- Elhitette velem, hogy szeret, holott csak egy biztos családi alapra, egy hétköznapi életre volt szüksége. - folytattam. - Teherbe estem. Ekkor halt meg. Valójában megrendezte a halálát, de minden kiderült, mikor nyomozók jelentek meg a közös házunkban. Az a szemét tudott a babáról, mégis ezt tette velem. Elvetéltem. - gördültek le a könnycseppek az arcomon.

Egy ideig még csendben üldögéltünk egymás mellett. Troy simogatta a karomat és maga mellé húzott. Lopva bele-belecsókolt a hajamba, én pedig biztonságban éreztem magam mellette. Részegen, de biztonságban.

Ne haragudj, de el kellett rohannom. Gond volt az egyik nagyobb többletű kiszállítással. Anyukád vár minket ebédre. Egy órán belül itt vagyok.

Bár az én életem koránt sem olyan eseménydús, mint a tiéd, mondhatni már-már inkább monotonnak számít, mégsem használtam ki a tegnap esti helyzetet. NE kattogj, nem történt semmi. Részeg nőkkel nem kezdek ki. Szeretem, ha a csajok emlékeznek.

U. i.: Köszönöm, hogy elmondtad.

A szobából kilépve a nappaliban egy csokor vörös rózsát, a konyhaasztalon pedig rántottát találtam. Ki mondja, hogy a hirtelen kapcsolatok és a csináld­-magad randevúk nem járnak előnyökkel?

A nap nagy része tehát ismerkedéssel, és a családi összejövetellel telt.

A hét nagy része munkával és távolságtartással, már ami a hálószobát illeti.

A hónap nagy része összeszokással és egy hálószobába költözéssel.

Az év nagy része pedig a vállalkozásaink felvirágoztatásával, a teljes összecsiszolódással és egy kivételes kis csoda - babaprojekt általi - összehozásával.

*****

MEGVÁLTÁS

- Nem gondolod, hogy végre abba kellene hagynunk és kimászni innen? - forgatja a szemét Paul. - De most komolyan. Nem vagyunk már ötévesek. Felnőtt módjára kellene intézni az ügyeidet. - figyelmeztet csöppet sem indokolatlan rosszkedvvel, melyet, ha őszinte akarok lenni, már legalább két órája le sem tudna tagadni.

- Tudom, úgy viselkedem, mint egy szőke lány, aki azt sem tudja, hogyan kell összeszerelni egy turmixgépet. - utalok legutóbbi barátnőjére, akivel napok óta alig beszél, mert szerinte a lány megcsalta, de annyi esze nincs, hogy rá is kérdezzen. - Tudod mit? Zoe vagyok, és nem fogok megfutamodni, megváltozni, lealacsonyodni senki és semmi előtt vagy miatt. Külkereskedelmi diplomával rendelkezem, amit ugyan azóta és utálok, de a fenébe is, ha hagyom, hogy egy nagymenő ügyvéd elrontsa az üzletalapítás miatti jókedvemet.

- Ez a beszéd, bébi. Látod, tudod te hogyan kell mérgesen is okosnak és dögösnek maradni. Ami pedig Mr. "Jobb vagyok mindeninél-t" illeti, ne is törődj vele. Az egyetlen problémája az, hogy a vidéki emberek -mivelhogy vidéken vagyunk,- sokkal hamarabb fordulnak egy szintén vidéki, érett, frissen diplomázott emberhez, akit tizennyolc éve ismernek, semhogy egy nagyvállalat szolgálatában álló aljas lókötőhöz folyamodjanak. Ez a dolgok rendje. Viccet félretéve. - folytatta, miközben kimászott könyves kuckómból, melyet az ágyam alatt rendeztem be. Tudom, nem kényelmes, de szerethető, főleg hogy ez valójában az emeletes ágy alsó szintjét takarja. Ahonnan Paulnak elég nehéz feltápászkodni és kicammogni a nemrégiben történt baleset miatt és a csavaroknak köszönhetően, melyek egyben tartják. Siralmas, fájdalmas napok voltak azok. Az emeletes ágy pedig pillanatnyi elmezavar volt, amit a sok kacat átválogatásánál találtunk és nem volt szívem kidobni. Nem ezen alszom. - Láttad már valaha a csávót? Azt hallottam, akár az apád is lehetne korban. Nicholas. Mégis ki ő? A Mikulás? Világ életemben borsókázott a hátam az ügyvédektől, főleg a válóperekre specializálódottaktól. Ezért is költöztem Budapestre. Valahogy megutáltatták velem az anyanyelvemet. - Igen, a szülei válásáról van szó. Szegény fickó. - De, itt a javaslatom: Menj el a vacsorára, és vágd a szemébe, hogy az emberek nem változnak, maradjon csak - aláírom, gyakorlatilag egy légtérben velem - Budapesten, de ne higgye, hogy bolondot csinálhat a kisvárosok és falvak tisztességéből. Most mennem kell. Puszi.

És ezzel elillan. Imádom a fickót. Keserédes gyerekkora miatt, - és főleg, mert másféle nemi identitása miatt piszkálták -, remekül kijövünk. Sohasem kedveltem azokat az embereket, akik ilyen kicsinyes dolgok miatt néznek le másokat.

Paul öt éve jó barátom. Pontosan, mióta anya meghalt. Szerencsétlen baleset volt az egész, de még halála előtt -szerencsére, különben életem végéig reménykedtem volna- egy nagy összezördülés alkalmával elárulta, hogy azért nincs apám, mert az a férfi sohasem akart apa lenni.

- Ezt eddig is tudtam. - feleltem. De a lényeg ezután következett.

Anya is más volt akkoriban, tehát miért ne hihetném, hogy az emberek változnak, alakulnak, kikupálódnak, formálódnak, s nem csak rossz irányban? Azonban apa drogozott. És nem csak használta, árulta is. Bocsánatos bűn lehetne, ha nem sodorta volna veszélybe vele a családját. Így anya szó nélkül elhagyta. Tizennyolc éve nem hallottam felőle. Most pedig közeleg a Karácsony, nekem pedig a barátokra és rokonokra való fókuszálás helyett egy nagymenő, pökhendi fazonnal kell foglalkoznom. El sem vállaltam volna a találkát, ha nem viselkedett volna ilyen módon már az e-mailek megfogalmazásakor is.

Szinte látom magam előtt, ahogyan ül a hatalmas foteljében, a hatalmas íróasztalánál, a hatalmas házában, előléptetésre várva, fahangon beszélve munkatársaival, és azonnal betelik az a bizonyos pohár. Valójában a levelek hangneméből azt is leszűrtem, hogy hasonló a természetünk. Ezért félek.

A kis vendéglőbe belépve eszembe jut kedvenc budapesti éttermem. Egyszerűen imádom Magyarországot. Nekem a szülőhazámmal sincs semmiféle problémám, de ősgyökeres rokoni szálak fűznek ide, nem mellesleg anya itt nevelt fel. Majd megpillantom őt. A férfit. Nicholast. Tehát egy kitalált személy nevében kért tőlem találkozót az a férfi, aki történetesen az apám volt.

- Egy sajnálom nem lesz elég. Csak hallgass meg. - kezdte rezzenéstelen arccal.

Bólintok és helyet foglalok.

Hidegvérrel, Zoe, hidegvérrel! - Figyelmeztetem önmagam.

- Nem voltam jó ember akkoriban. Most viszont készen állok bármit megadni neked. Tudtam, hová jött anyád, de nem jöttem utánatok. Azt gondoltam, jobb lesz nektek nélkülem. De az apád vagyok. Van munkám, felépítettem egy életet, egy hivatást. Van pénzem, egy saját vállalatom. - Vagy úgy, ezek szerint nem csupán alkalmazott. - Bántottalak titeket azzal, amilyen voltam, de leszoktam. Sosem leszek tiszta, de azóta nem használtam semmit, hogy eljöttetek. Próbálkozom, és szeretném, ha a tanúja lennél ennek.

- Pontosan mit akarsz, apa? - köpöm felé a szavakat. - Tizennyolc év telt el, nem gondolhatod komolyan, hogy...

- Megváltást. - szakítja félbe harcias, vádaskodó monológomat.

És ezzel az egy szóval mindent meg is magyaráz. Ez maga a karácsonyi csoda. "Elő-ajándék" formájában.

_____________________________________________________

Pipás

A Sziget!

Viktor egy szegény családba született gyenge fizikumú kis legényke volt. A városkájának szűk sikátoraiban nőtt fel. Nyomor, reménytelenség és kilátástalanság volt az ott élők élete. De a kis Viktorka akkor még mindebből semmit nem vett észre. Gyerekként egyszerűen elfogadta azt, hogy ilyen minden gyerek élete. Szülei szinte minden nap ugyanazt az ételt ették, amit kásának neveztek. Egy idő után fejlődő szervezetének ez már kevés és elégtelen étel volt, de azt hitte, másmilyen étel nem is létezik a világon. Néhanapján, amikor a szülei munkahelyén az édesapja kapott húsjegyet, a kis Viktorka már reggel nyalogatta a száját, mert tudta, aznap fölséges élvezetben lehet része, sokkal jobb ízű kását tesz majd eléje az édesanyja. Az öreg birkákat öltek le ilyenkor valahol a város peremén, aminek a csontos részeit kiosztották a jól és szófogadóan dolgozó emberek között. Régebben csak jeles napokon jutottak hozzá az ő szülei is, de híre terjedt, hogy a város vezetői olyan jól sáfárkodtak a város vagyonával, hogy már havonta egyszer élvezhették azokat a finom ízeket, amely ritka vendég volt az ott élők számára. Sok hús nem volt a csontokon, de édesanyja abból csodálatosan finom csontlevest főzött a család legnagyobb fazekában. Amelyik csonton maradt némi hús, abból egy kis hagymával olyan sűrű szószt főzött, amivel a kását fenségessé lehetett varázsolni. A levest kettő-három napra osztotta be a sohasem mosolygó édesanyja. A szinte fekete kenyérrel, úgy ahogy jóllakott a család. Viktorka a szósszal megízesített kásával soha nem tudott betelni. Amikor a kis tányérjából az utolsó cseppet is kikanalazta, majd ki is nyalta nagy gonddal a tányérkáját, a benne levő csontot egészen estig a szájában szopogatta. Egy óra múlva így már semmi íze nem volt, de ez Viktorkát nem zavarta, hozzáképzelte azt az ízletes hagymás ízt, amit még délben érzett rajta. Harmadnap már ismét csak a kása és egy szelet kenyér volt a család összes élelme személyenként. Ahogy az évek teltek, Viktorka úgy nőtt és fedezett fel egyre nagyobb területeket városában. Mint a gyerekek, akik szeretik felfedezni környezetüket. Mind megannyi csoda, hogy lám mekkora is a világ. Az elemi iskola negyedik osztálya után neki is, mint a többi hasonló korú gyermeknek, dolgozni kellett mennie. Egy közeli mosodában kellett elhelyezkednie. Először a tisztított ruhákat kellett a megadott címekre elvinnie. Amikor ezzel végzett, a mosókádak mellett segítenie a tulajdonosnak. Reggeltől késő délutánig dolgoztatták, de nagyon büszke volt arra, hogy fizetést kapott a munkájáért. Nem sokat, de a családjának sokat jelentett. Egyszer minden héten már futotta a kásánál sokkal finomabb ételekre is a családjának. Amint nagykorú lett egy üzembe vették föl segédnek. Ébredező értelmével figyelte a környezetét és arról álmodozott, hogy világot is jó lenne megismerni. Hamarosan rájött arra, hogy ezt az álmát egy ideig nem fogja tudja megvalósítani, mert azt a városrészt nem hagyhatta el. Egyszer barangolt el egy olyan részre, ahol csodálatos házak álltak, szép ruhába öltözött emberek járkáltak az utcákon. Gyorsan el is kapták a rendőrök, és visszavitték abba a városrészre, ahol szülei laktak. Szigorúan a lelkére kötötték, hogy többé ne menjen oda, mert akkor lecsukják. Viktor, mert akkor már elmúlt húsz éves, egy életre megjegyezte, a város nem az övé. Csak az a kerülete, ahol él, és ahonnan nem mászkálhat kedvére bárhová. Megjegyezte ezt a leckét egy életre, mert félt attól, amire szülei is figyelmezették, nekik ott kell leélni az életüket, ahol születtek. És meghalni is ott kell majd nekik. Nem sokkal később estefelé, amikor hazafelé bandukolt holt fáradtan a munkából, a gödrös járdán, egy eléggé szakadt könyvet vett észre az egyik nyomorúságos ház fala mellett. Körülnézett, hátha észrevesz valaki olyan embert, aki elveszíthette, de akkor az utca már teljesen néptelen volt. Felvette és érdeklődve nézegette. Még soha nem volt a kezében könyv, mert az iskolában is csak füzete volt, aminek segítségével megtanult írni, olvasni. Egy soha nem hallott nevű ember volt a szerzője. A kopott kabátja alá rejtette és sietett haza a kincsével. Kincsnek tudta, mert az iskolában hallott arról, hogy a könyvekben csodálatos világokról, kalandokról írtak olyan emberek, akik könyvek írásával keresték meg a kenyerüket. De a környékükön ilyet nem lehetett vásárolni, mert olyan, hogy könyveket áruló üzletek, nem voltak. Odaült aznap este a kis szobája ablaka mellé egy kis székre és beleolvasott. Nem tudott gyorsan olvasni, de amíg a sötétedés lehetetlenné tette az olvasást, addig olvasta a könyvet. Kerekre tárult szemekkel olvasta egy ismeretlen író sorait egy olyan világról, amiről eddig nem is hallott. Biztosan ilyen a világ, tette föl magának a kérdést? Vagy ez csak mese?

De akár mese, akár nem, Viktor boldogan falta a könyv oldalait. Két hét alatt kiolvasta, majd kezdte elölről. Teljesen lenyűgözte az a világ, amelyről az ismeretlen író mesélt a könyvében. Szülei csak annyit mondtak neki, nem való a könyv semmire. De Viktor ekkorra már megváltozott. Tudni akarta, hogy olyan a világ, ahogyan ő megismerte, vagy ahogyan ez az író azt megírta. A hétvégéje mindig szabad volt. Így figyelve a szigorú szabályokra, nehogy megszegje azokat, a nyakába vette ismét a várost. Ismét eljutott oda, ahol egyszer már felelősségre vonták, így csak messziről, lopva figyelte, milyen emberek élnek ott, ahová neki nem volt szabad bejutnia. Olyan házakat látott, amihez képest a szülei háza csak kunyhó lehetett volna. Autók gurultak a sima utcákon, szépen öltözött emberek sétáltak vidáman, nagyokat nevetve. Kik ők? Tette föl magának a kérdést. Miért élnek ők úgy, ahogyan azt a könyvben is olvasta? És neki miért kell szegényen élnie? Bár eddig erről sejtelme sem volt, hogy ő a családja és a kerületében élők szegények lehetnek. Azt hitte, ez a természetes, és mindenki így él. A kérdésre a választ nem tudta megfogalmazni magában. És a könyv sem írt erről egy sort sem. Pedig már többször elolvasta.

Ekkor úgy döntött, a következő alkalommal a város másik irányába indul el felfedezni a környezetét. Nagy volt az a kerület, ahol ő is lakott. Órákig sétált ugyanolyan házak, ugyanúgy öltözött emberek között. Ugyanaz a kása illata érződött a házak ablakai alatt, amelynek az illata már a zsigereibe ivódott. Majd egy falba ütközött. Át nem látott rajta, hogy mi van mögötte, mert magas volt, de érezte, eddig tart a város.

De mi lehet mögötte? A könyvben erdőkről, mezőkről is írt a könyv írója. Annak kell itt is lennie, vagy egy másik városnak, ugyanolyan emberekkel, mint ez, ahol most is élt? Mert a könyvben sok városról, sok országról írt egy utazó szemével az az ember, aki ezt a könyvet megírta.

Erősen elgondolkodva tért haza. A szüleit hiába kérdezte, ők semmit nem tudtak többet a világról, a kerületükről, ahol évtizedek óta éltek, és az ő szüleik, nagyszüleik is. Néhány hónap alatt, apró lépésekben körbejárta a várost. Csak a város középpontjában látta messziről azokat az embereket, akiket a legelső pillanattól kezdve gazdagoknak és szépeknek talált. De oda ő sem mehetett be, mert őrök álltak az utakon. Aki mégis bement, az úgy járt, mint ő, de neki szerencséje volt akkor, mert még gyerek volt. Aki felnőttként megy be oda, börtönbe kerül, hosszú évekre. Körülötte a város minden többi szeglete pontosan olyan volt, mint az a kerület, ahol eddig élt a szüleivel. Csak egy módon lehet kijutni ebből a városból, a város négy oldalán levő kapuknál, de ott is komoly őrség állomásozik. Különben nagyon ritkán jártak ki-be ezeken a kapukon. Emberek szinte soha, amit Viktor nem nagyon értett. De havonta egyszer, kinyíltak a kapuk, amikor nagy ponyvás teherautók hosszú sorban, konvojban hajtottak be a városba, majd másnap láthatóan üresen távoztak is. Hónapokon át figyelte, hogyan lehetne kijutni a városból, de végül megállapította, így lehetetlen!

Hosszú évek teltek el abban a városban, ahonnan nagyon szeretett volna Viktor elmenekülni. Mert akkor már menekült volna boldogan. Már halálosan unta a napi 12-16 órai munkát és a kását. Szülei is régen meghaltak. Alig éltek ötven évet és elvitte őket valami nyavalya, amire egy orvos azt mondta, az egyoldalú táplálkozás és a sok munka volt egyértelműen a haláluk oka. De ez a megélt kor, elég szép kor volt a részükről, ennél többet nagyon kevesen élnek meg itt, tehát nyugodjon bele.

Viktor sem akkor, sem az óta nem akar megnyugodni. A könyvét az óta salátává olvasta, amely szétszakadozott darabjaira, de nem is volt már rá szüksége, hisz kívülről el tudta mondani az egész könyvet. Elmúlt már negyven éves is. Tudta, talán még tíz éve lehet vissza az életből, és neki is annyi. Ez a város szigetként öleli körül őt és már fojtogatja. Mielőtt meghalna, szeretné látni azt a világot, amely ezt a falakkal körülvett zárt várost körülveszi. Amikor egyszer a teherautók hosszú sora járt be az egyik kapun, a távolban zöld erdőt látott, egy öreg viskó fala mellett meglapulva. A város peremén elhelyezkedő kerületek őrjítő szürkesége után, csodálkozva bámulta azt a szint. Mennyivel másabb volt az a zöld szín, mint a konyhaablakában nevelgetett valamilyen hagymaszerű növény zöld színe. Amikor nagyon éhes volt a sok kása után, egy-egy levelét letépte, és azt rágcsálta, annyira vágyott valami új ízre. De ott a távolban egy csupa zöld, nagy erdőt látott. Talán még azok levelei is ehetőek, gondolta. Csak el tudna valahogyan szökni ebből a körülkerített zárt városból, és egyszer meglátni azt a világot, amelyről az a könyv mesélt neki. De nem is szökés lett volna, inkább menekülés. Nem akarta már látni a sorstársait a bérházakban, akik élték egyszerű, sivár életüket. Nem szövődtek barátságok közöttük, nem akartak egymás ismerősösei lenni, és akik csak, mint az idegenek éltek egymás mellett. Viktor színekre, illatokra vágyott. Olvasta, hogy vannak olyan virágok, amelyek csodálatos illata álomba ringatja az embereket. Káprázatos színekről is mesélt az a könyv. Míg ő csak a szürke szint ismerte, a fénytelen fakó zöldet és a kéknek látszó eget. De a belvárosban, ahová ő sem mehetett be sohasem, látta a burjánzó színeket. A szép asszonyok pompás ruháit, a gyönyörű házak csodás színvilágát. Azóta sem mert a közelébe menni, mert kora miatt már börtön járna ezért a merészségért.

Onnan pedig már csak a hamvasztóba kerülhet, mert a körbezárt városban ez a temetés ingyen és bérmentve jár a szürke kerületekben élő összes olyan embereknek, mint Viktor.

Egyik este hatalmas vihar csapott le a városra.

Valami nagy baj is történhetett, mert rendőrségi autók is száguldottak valahová. De azt is látta Viktor, hogy nem a szürke kerületek irányába sietnek. Azok, és az ott élők sosem voltak fontosak senkinek. De azt is tudta, hogy valahol az ő kerületétől nem messze lehetett a baj, mert, csak egy rövid ideig hallatszott a szirénázás, majd hirtelen abbamaradt. Nyomban útnak indult, mert hajtotta a kíváncsiság. Hamarosan oda is ért, és óvatosan elbujt egy szürke sikátor fala mellett. A fal elég hosszú szakaszon leomlott. A hatalmas eső kimosta az alapját, de nem a falon belül, hanem kívülről. Ezért nem vette észre senki. Az eső ismét teljes erővel kezdett szakadni, így a kivezényelt őrök és a javító személyzet is kénytelen volt fedelet keresni a fejük fölé.

Viktor arca hirtelen felvidult. Most, és talán soha többé nem lesz ilyen alkalma elmenekülni innen. Már úgyis bőrig ázott, de ez nem érdekelte. Óvatosan kémlelte az eget és az őröket, akik egy nagyobb épületben kerestek biztos fedelet maguk fölé, míg a vihar elvonul. Most normális emberfia nem gondol arra, hogy elmeneküljön a városból, így Viktor óvatosan, de határozottan nekiindult a láthatárnak, ki a városból, amilyen gyorsan csak lehet, és olyan messzire, hogy soha ne találják meg. Tudta, hogy senki nem fogja őt keresni. És egy óra múlva már abban az erdőben sétált, bámulva a hatalmas fákat, amit a kapun keresztül már látott párszor. Közben az eső is elállt, és egy esőmentes helyen le is feküdt a zöld pázsitra. Késő éjszaka volt, tudta, nyugodtan alhat, a munkahelyén majd kettő nap múlva kereshetik csak, de az sem biztos. Hajnalban ébredt madárdalolásra. Elindult a felkelő nap irányába jobb híján. Másnapra egy hatalmas vízfelület partjára ért. Ez lehet a tenger, ismerte föl a könyv után. Jobbra kikötőt látott pár kilométerre, így a másik irányba fordult. Nem akart a város őreivel találkozni. Négy nap gyaloglás után, amelyet végig a tenger partját követve tett meg, megdöbbenve állt meg, ismét ott volt előtte a kikötő. Nem egy másik, ugyanaz. Azonnal felismerte. Hajó horgonyzott ott és sok ember rakodott ki a teherautókra nagy elemeket. Pontosan olyanokat, amelyekből állt a város fala.

Nincs másik világ? Az a világ, amelyről a könyv beszélt? Rogyott térdre Viktor a felismeréstől. Sziget az egész világ! Azt hittem, meg sikerült menekülnöm a rabságom, a kiszolgáltatottságom szigetéről, erre kiderül az a sziget is szigeten van!

De akkor hol van az a szép világ, amelyről az a könyv mesélt nekem nagyon régen? Most már csak meghalni van erőm. Ha visszatérnék a városba, ott is a halál vár csak rám. Mert a halál nem más, mint a sziget. Ahonnan nincs menekülés az olyanoknak, mint Viktor!

>>>>>>>>>>>>

Két hét az élet

A nemzetközi űrállomáson kettő űrhajós maradt. Akik az elmúlt egy évet lehúzták itt, most egy órája visszatértek a földre. Ők kettő hétig most egyedül lesznek, míg jön az újabb váltócsoport. Joe és Alekszej régóta űrhajósok, akik ennek a csodálatos hivatásnak szentelték az életüket. Lehettek volna mellesleg bolti eladók, egy nagy gyárban műszerészek, de akár fejlesztő mérnökök is, de ők ezt a gyönyörű, bár veszélyes hivatást választották. Hónapok óta együtt végzik azokat a feladatokat, amellyel megbízta őket a hazájuk. Hitték és tudták, hogy az emberiség javát szolgálják. Épp ezért vállalták ezt a hivatást, mert tudták, munkájuk nélkülözhetetlen az emberiség számára. Tudták, hogy bármikor meg is halhatnak, mert űrhajósnak lenni kinn a világűrben nem egy olyan hivatás, ami nyugdíjas reményekkel is kecsegtethet. Joe és Alekszej is a kiképzés alatt el volt szeparálva a világtól. Ők csak a feladatukra kellett, hogy összpontosítsanak. Ezért cserébe ők olyan világban élhettek a családjaikkal is, ahol nem kellett aggódniuk a holnapért sem. Tudták, hogy a világ tele van még mindig súlyos, megoldatlan problémákkal, de azt is tudták, hogy az ő munkájuk révén is egyszer minden ember egy élhető, boldog bolygón fog tudni élni. Igazi humanisták és a tudományért az életüket is feláldozni kész emberek az űrhajósok. Joe egyszer meg is kérdezte Alekszejtől, mit gondolsz barátom, lesz majd békés harmonikus világ ezen a sárgolyón?

- Miért ne lenne Joe. Mi, akiket a tudomány ismerete, szeretete már megtanított az együttműködésre, miért ne lenne ez így azoknál is, akiknek a földi lét még nem adta meg azt a sok jót, ami járna nekik. Igaz, sokan vannak még olyanok is, akik még nem érdemelték ezt meg. Szerintem pár évtized már csak, és a világ elfelejti a nélkülözést, a háborúkat, az éhezést. Ha nem így gondolnám, én sem választottam volna az űrhajós foglalkozást.

- Én is így érzem, válaszolt Joe elgondolkodva. De bujkál bennem a félelem is.

- Ha ez megnyugtat, akkor elmondom neked kollégám, hogy pontosan így érzek én is. Sokszor álmomból riasztott föl egy rossz, megmagyarázhatatlan érzés, hogy a mi munkánkra szükség van-e. De ha ebben nem lennék nagyon biztos, akkor lent maradtam volna a földön. De amíg lélegzek, szeretnék, barátkoznék és jókat ennék-innák a barátaimmal, a családommal, mert az élet valójában csodálatos dolog.

- Mit szeretsz inni, kérdezte Joe kicsit hamiskásan? A kedvenc ételed nem kérdezem, mert itt csak a hazám űrhajós ételeiből tudnák neked készíteni egy kis ízelítőt, mint ahogyan tegnap az orosz konyha egyik remekével kínáltál meg, meglepetést szerezve, amit a legutolsó teherűrhajóval küldtek föl nekünk.

- Tudod jól, a pezsgő és a vodka, amit az orosz emberek nagyon szeretnek. Pezsgő az van itt az űrállomáson, de azt csak akkor szabad felbontanunk, ha ünnepelni lehet. Amikor feljönnek hozzánk a váltótársaink, és amikor búcsúztatjuk a hazatérőket. De akkor is csak akkor, ha a központ erre engedélyt ad.

Joe nem szólt semmit erre, majd csak annyit mondott, akkor igyunk meg egy tasak finom, friss coloradói forrásból nekünk palackozott ásványvizet, de előtte egy isteni amerikai zacskós hamburgert dobok neked össze. Ha nem is ér fel a tagnapi orosz medvetalp rostélyossal. Szólj, ha benne vagy egy kis falatozásban, beteszem neked a mikroba, és utána jöjjön a coloradói ásványvíz. Van kettő hetünk, míg jönnek föl hozzánk az űrállomás új tudományos kutatói. Alekszej nevetve hátba vágta Joe-t.

- Ezt a medvetalp rostélyosért kaptad, tette hozzá jókedvűen Alekszej. De amikor majd mi is visszatérünk, el foglak vinni a szibériai falumba, és ott meg fogom kóstoltatni veled, hogy milyen finom a medvetalpból készített orosz étel.

Másnaptól kezdve folytatódott az űrhajós munkájuk. A tudományos kísérletek, a bolygó folyamatos fényképezése monoton munkának számított, főleg a súlytalanságban, ami miatt naponta több órát kellett a súlytalanságra tervezett kondi gépeken edzeni. E nélkül az izmok elsorvadnának. Kapcsolatuk az űrközponttal rádión keresztül zajlott. Amikor volt egy kis szabad idejük, foghatták a világ sok-sok országának televíziós adásait is. De erre kevés időt hagyott a központ. Azután az egyik este Joe rákapcsolódott az egyik ország televíziós csatornájára és megdöbbent. Egy ország erőszakos háborús cselekményeket kezdett a szomszédjai ellen. Fel is ébresztette Alekszejt, aki már aludni tért. Üzenetet küldtek a központba, de onnan azt a választ küldték, ne nyugtalankodjanak, lokális problémáról van szó. Néhány nap múlva még rosszabb hírekről láttak beszámolókat, ezért inkább nem is kapcsolódtak rá egyetlen tévé csatornára sem. A központból semmi aggodalomra okot adó jelzés sem érkezett hozzájuk, így inkább a kitűzött feladataikra figyeltek. Munka után rendbe tették az állomást. Rögzítették az űrállomáson, a szabadon röpködő tárgyakat, elkészítették vacsorájukat, és hatalmasak beszélgettek addig, míg el nem álmosodtak. Még egy utolsó pillantás az életfenntartó berendezésekre, hisz ezek nélkül egy pillanat alatt elpusztulnának, és mindketten abba kis fülkébe bújtak be, ahol nyugodtan alhattak a súlytalanság csodálatos érzésével. Kora reggel a szokásos rutinellenőrzés a fedélzeti computeren, s míg Joe vállalta a mai reggeli menü összeállítását, Alekszej a vezérlőbe úszott be, hogy egyeztesse a központtal a mai feladatokat. Az első, ami egy kis aggodalommal töltötte el, hogy nem világított a konzolon az a jelzőfény, ami azt jelezte nekik, hogy a központ összeköttetésben van az űrállomás computerével. Gyors ellenőrzés, de a műszerek szerint semmi gond az állomás rendszereivel. Át is kiáltott Joe-nak, a "konyhába", hogy azt hiszem, baj van, ússzál ide kollégám. Joe vidám arca komolyra váltott, amint ő is leellenőrizett mindent és nem talált hibára utaló jeleket.

- Csak nem sztrájkolnak a központban? Tette föl magának a kérdést, de elhessegette rögtön, mert tudta, az űrhajósoknál nincs helye a viccelődésnek. A központból nem érkezett adás az űrállomás antennájára. Összenéztek, majd Joe azt mondta, nézzük meg a televízió csatornákat.

Nem volt fogható egyetlen adó sem. A két űrhajós megdöbbenve nézett egymásra. Mi történt itt?

- Te Alekszej, nézz rá a teleszkóppal a felszínre. Mert így az ablakon keresztül nem látni semmi olyat, amiből megtudhatnánk a választ. Pár perc múlva Joe harsányan kiáltott át Alekszejnek, hogy látsz valamit? De válasz nem érkezett. A fogódzkodókat ügyesen használva pár másodperc alatt elúszott az állomás obszervatóriumába. Alekszej ott lebegett a berendezésnél és mozdulatlanul tapadt rá a teleszkóp okulár lencséjére.

- Na, szólalj már meg, mit látsz, kérdezte tőle, de Alekszej jeges tekintetétől egészen megrémült.

- Háború dúl a Földön, suttogta. Tűz és füst látható mindenhol, amit eddig befogtam a távcső keresőjébe. Joe tudta, hogy barátja nem viccel. Arcából kiszaladt a vér, és csak annyit tudott kinyögni, had nézzek bele én is. Alekszej szó nélkül engedte oda a készülékhez és csak annyit mondott, nézd meg te is, hátha én vakultam meg, hátha rosszul látom. Közben erősen belecsípett a kezébe, és csak annyit dünnyögött, pedig nem alszom, nem álmodhatom. Érzem az űrállomás levegőjének semmihez sem hasonlítható szagát, a létfenntartó berendezések halk morajlását. De Joe arca is ugyanolyan szürkévé változott, mint az övé. Majd ránézett Alekszej arcára, és újra az okulárra szorította a szemét. Sokáig, nagyon sokáig szorította a szemét a teleszkópra, majd hagyta magát ellebegni a berendezéstől és csak ennyit suttogott halkan.

- Ezek most ölik meg az életet a Földön, Alek. Ezt a nevet most használta először. Tudta, hogy társát így becézték űrhajós társai és az űrközpontjukban is. Mit tettek ezek a szerencsétlenek?

- Nem tudom Joe!

Némán tekintettek egymásra, majd egyszerre úsztak vissza a vezérlőbe, és automatikus hívásra állították az űrállomás adóját és várni kezdtek. Tudták, adásukat fogják, illetve kell fogniuk minden rádióállomáson. De egyik űrközpontból sem érkezett rádióüzenet. Az űrállomás teleszkópja nem volt olyan felbontó képességű, hogy mindent lássanak, de a városok fölött gomolygó füstfelhők és a tüzek fényei, amelyek elborították a nagyobb városokat, mindent elárultak a két asztronautának. A Föld így első pillantásra több száz kilométer magasságból olyan volt, mintha semmi sem történt volna. A Föld méretéhez képest az emberi civilizáció nyomai szinte alig észrevehetőek, és lám mégis sikerült a bioszférát megsemmisíteni. Az éter csendes volt. Mint Alek, és Joe, napokig szinte nem is aludtak azon nap reggelétől. Keresték az okot, a magyarázatot arra, hogy mi történhetett, de egyetlen ésszerű magyarázatot nem tudtak megfogalmazni.

A negyedik napon, négy nap hallgatás után tanácstalanul ültek le a vezérlőben, hogy megegyezzenek valamiben, amiben lehet, hogy nincs semmiféle megoldás. Joe volt az, aki először megszólalt.

- Három hónapra van élelmünk, mert azt hiszem, a Földről újabb szállítmány nem fog mostanában érkezni. Viszont oxigénkészletünk még fél évig kitartana kettőnknek. De csak akkor, ha az oxigén visszanyerő berendezés nem romlik el.

- Ez az optimális állapot, mert ha bármely létfenntartó berendezés meghibásodik, nekünk azonnal végünk, jegyezte meg Alek. Nem minden berendezéshez van alkatrészünk, ha elromlik. Annak a teherűrhajónak kellett volna azokat hozni, amely talán már soha nem fog megérkezni. Ha beosztjuk az élelmiszerkészleteinket, fele adagokat fogyasztunk el naponta, talán addig életben maradhatunk, míg a levegőnk is el nem fogy, és akkor kettő lehetőségünk marad. Vagy itt halunk meg, vagy a mentőkabinban visszatérünk a Földre, ami szintén egyenlő a pusztulással. Mit csináljunk?

- Azt hiszem, amíg nincs magyarázat arra, hogy mi is történt, addig itt kell maradnunk. Mondta Joe.

- Igazad lehet, válaszolt Alek. A program szerint egy évig kellene itt dolgoznunk, mielőtt utasítást kapnánk a Földre való visszatérésre. Ugyanúgy kell tovább tennünk a dolgunkat, mintha mi sem történt volna. De nagyon nehéz lesz ezek után. Ha megsérülne az állomás külsején valami, már nem mehetünk ki az űrbe megjavítani, mert azzal is csak levegőt veszítünk. De ha nagy lenne a baj, akkor beszállhatunk a mentőkabinba, amivel csak a Földre tudunk visszajutni. Más út, más lehetőség nincs. De hová is mehetnénk máshová?

Az űrállomás azon részeit lezárták, amelyre biztosan nem lesz már szükségük. Minden csepp energiára szükségük van a túléléshez. Amely jó esetben hat hónap. Felkészültek. Állandóan a rádiót és a teleszkópot figyelték felváltva. Teltek a hetek, és úgy fogyott a remény is. Az éter süket maradt, a Föld felszíne szürke. Három hónap telt el reménytelen várakozásban. Lefogytak, szakállat eresztettek, mert a víz lett a legnagyobb érték az állomáson, nem lehetett borotválkozásra, tisztálkodásra pocsékolni. Egyik reggel Joe jelentette Aleknek, hogy a víztisztító berendezést szűrői tönkrementek, cserélni nem lehet, mert nincs, talán tíz napra van olyan vizünk, amit egészségkárosodás nélkül megihatunk, utána szomjhalál vár ránk. Kettő napra rá súlyos elektromos hiba jelentkezett, amely miatt csökkenni kezdett az állomás oxigénellátása. A regenerátor hibája miatt vészhelyzet állt elő az űrállomáson. Aleknek és Joenak is fel kellett ölteni a szkafandert.

- Döntenünk kell barátom, szólt Alek társához. Az időnk itt is lejárt. Én beszállok a mentő űrhajóba és lemegyek a Földre. Hogyan határozol?

Joe percekig nézett maga elé. Majd lassan, vontatottan megszólalt, - én itt maradok. Nem akarom látni azt, ami ott lent várna engem, látványt. Te miért mész le, kérdezte Alekszandert.

- Én ott lent a Földön születtem, ott is szeretnék meghalni.

- De már lehet, hogy senki nem él ott, ki fog eltemetni?

- Nem számít, de ez a bolygó volt az otthonom. Gyere velem, nekünk ott kell lent meghalnunk.

- Menjél egyedül barátom, én itt maradok.

Megölelték egymást a robosztus szkafanderben, majd Alek bemászott a mentőkabinba. Amíg lefuttatta a mentőkabin számítógépének tesztjét, hogy minden rendben van-e a kabinnal, Joe ott állt és nézte őt. A kabin leválasztásához még volt pár perc, és a két űrhajós, talán az utolsó két élő ember a Földön még egyszer kezet nyújtott egymásnak. De amikor a fedélzeti computer fémes hangon kiadta a parancsot az ajtó bezárására, Joe visszanyúlt Alek kezéhez és csak annyit mondott:

- Várj, megyek én is barátom. Nem akarok egyedül meghalni itt, távol a szeretteimtől. És ha elpusztult az, amiért éltünk és szenvedtünk, akkor igazad van, haljunk meg mi is ott velük. A fedélzeti számítógép másodperc pontosan választotta le a mentőkabint a haldokló űrállomásról. Majd beindult a fékezőrakéta, és a mentőkabin pár perc múlva belépett a szürkévé vált Földi légkörbe.